2017. február 10.

Zárt ajtók mögött...

... avagy fogalmazhatnék úgy is: élet a rácson túl...

Első nap. Győztem kapkodni a fejem, miközben azon morfondíroztam, egy 11-13 éves gyerek miért hazudik úgy, mint a vízfolyás, miért válik egyik pillanatról a másikra kezelhetetlenül agresszívvé, miért nem akar tanulni, miből fakad a mérhetetlen akaratosság és türelmetlenség, ami ott lebeg az éterben szinte fenyegetően...
Második nap. Délelőtt, míg a fiúk iskolában voltak, keresztül rágtam magam a szakvéleményeken, részletesen elolvasva mind. Sírhatnékom volt, tehetetlen dühöt éreztem, miközben kétségbeesve konstatáltam, hogy a gyermekvédelem rendszere milyen szinten alkalmatlan arra, hogy ezeken a fiúkon segítsen.
Harmadik nap. Ellátogattam egy másik csoportba, ahol találkoztam egy nagyon kedves hölggyel, aki rengeteget segített abban, hogy "másképp lássak", s megtaláljam a sikert a sikertelenségben.
Negyedik nap. Újabb csoport látogatása, majd délben "értem küldtek". Az egyik fiút hazajött a suliból, aki meglátva átölelt:

-  Annyira örülök, hogy maga lesz velem, úgy szeretem, nem akarom, hogy elmenjen innen.
A legnagyobb segítség volt.