Tegnap este Müller Péter pár soros mondanivalója döbbentett rá, mennyire másképp éljük meg Zével az életet, mennyire másképp gondolkodunk kapcsolatokról, házastársi hűségről, mint annyian körülöttünk. Persze mondhatjuk azt, Zével egyedi a helyzetünk azokhoz képest, akik hosszú-hosszú évek házasok. Mindketten éltünk házasságban, voltak kapcsolataink a házasságunk előtt és után is. Voltunk megcsalva és mi is csaltunk meg másokat. Talán épp ezért el bennünk a vágy, hogy a szeretet, a bizalom, a biztonság, a tisztelet mellett a szerelmünket tisztán tudjuk megőrizni.
Müller azt írja:
"Ha egy férj megcsalja a feleségét, de mondjuk nem annyira, hogy el is akarja hagyni, ott maradna mellette, de az asszonynak fáj, nagyon fáj, mert megsérül a női önérzete. (...) Ha ilyenkor "csak" a nő sérül meg benne, helyre lehet hozni, ha nehezen is. Mert bár első indulatában elítél a megsebzett nő, mégis fölmenthet a benne élő bölcs Ember, aki tudja, hogy a nemi vágyakon túl létezik egy mélyebb szövetség közöttetek, amely nem sérült meg. Ha azonban az Ember sérül meg, akkor nincs tovább. Akkor nincs miről beszélni, mert ez a biztos jele annak, hogy hiányzik a férfi-nő vonzalomnál mélyebb, valódi szeretet."
Nem gondolnám, hogy egy házasságtörés következményeként csak a női önérzet sérül. Ennél sokkal többről van szó. Az egész női mibenlétünk, az eddig kiteljesedett női mivoltunk az, amit porrá zúz a másik. Talán nem én vagyok az egyetlen nő, aki egy ilyen helyzet után megannyi kérdéssel gyilkolta a lelkét. Miért tette? Mit csináltam rosszul? Miért nem vettem észre, hogy kevés vagyok? Mi az, amire vágyott mellettem, s én nem tudtam megadni? Miért akartam azt hinni, hogy velem nem teszi meg azt, amit másokkal?
Nem csak megalázottnak, elveszettnek érzed magad, hanem mocskosnak is. Mert a másik nem csak elárulta a szövetségeteket, de be is piszkította azzal, amit tett. S akkor ezt elintézzük azzal, hogy sérül a női önérzet?
A szeretet egy addig jól működő kapcsolatban erősebb mindennél. Felülemelkedhetünk a fájdalmainkon, képesek lehetünk a megbocsátásra. Mint ember. Mint nő. De maga a kapcsolat már sosem lehet olyan, mint annak előtte. Már nem tudsz az lenni, akivé váltál önmagad és a másik által, nem tudtok már azzá lenni, akivé formáltátok egymást. Már képtelen leszel a kiteljesedésre a másik mellett, mert az életetekbe akarva-akaratlan befészkelte magát a bizalmatlanság. Persze megértem, ha valaki sok évnyi házasság után azt mondja, megbékél a helyzettel... Talán azért teszi, mert reménykedik, hogy a sebek idővel begyógyulnak, talán csak azért, mert nem akar egyedül maradni. De ez iszonyatos harc és megalkuvás az ember életében, amit nem gondolnám, hogy első helyen a szeretet motivál. Utóbbi esetben inkább a félelem. Annak pedig nincs köze a szeretethez.
Talán nem véletlen az sem, hogy a Biblia egyedül a házasságtörésnél engedi meg az elválást. Sokszor beszélünk a házasság szentségéről. De hová tűnik ez, amikor kettő mellett helyet kap egy harmadik, akár negyedik?
Tehát mit tudok tenni az első haragomon túl? Elbocsátom szeretettel a másikat. Az elbocsátás nem feltétlen jelenti azt: már nem szeretlek. Ha bűnt követsz el, s Isten látszólag hátat fordít neked, nem azért teszi, mert már nem szeret. Sőt.
Úgy gondolom, ha fentről rendelték mellém a másikat, akkor újra találkozunk. Valamikor később. Más-más emberként. Nem folytatunk egy kapcsolatot, hanem egy újat kezdünk. Ha nem ő a nekem rendelt, akkor tudatosan vagy tudattalanul kinyitottam egy ajtót, hogy talán beléphessen rajta az igazi.
