Rákóczi katonái

Már napok óta az járt a fejemben, hogyan menthetnénk meg Rákóczi lovas katonáit. Tudtam, hogy a professzor ez ügyben hívat magához.
- Tudja aranyom, én elbújtattam ám párat a huszárok közül!
- Professzor, az hogy lehet? Hisz maga ebben az apró szobában él, szinte ki sem mozdul...
- Tud titkot tartani? - nézett rám kérdőn a szemüvege mögül a porfesszor. Őszülő, kopaszodó fején egy pillanatra megcsillant a kintről beszűrődő fény, miközben előre hajolt. Néztem a kis öregembert, hirtelen nem értettem, miért engem tisztel meg a bizalmával. Percek telhettek el, mire meg mertem szólalni.
- Nem árulom el a titkát professzor!
Az öreg a szoba homályos, sötét sarkában lévő íróasztalhoz lépett, majd kihúzta a legalsó fiókot. Régi papírok, füzetek sorakoztak egymás felett. Mit akarhat velük? Egyet sem vett elő, egyszerűen csak felemelte őket a sarkuknál fogva. A kezével intett felém, jelezve, most ne szóljak. Közelebb léptem. Hirtelen dohos szag csapta meg az orrom. Vastag penészfoltok tarkították a fiók alját. Mozgó, lovas huszárokra emlékeztő alakzatok. Te jó ég, ezek ők! Ezek a lovas katonák! Szinte fuldokolva menekültem a szobából. A professzor a fiók aljába rejtette el a számára oly kedves katonákat. De hisz ők már sosem kelnek életre. Hogy lehet, hogy ő ezt nem látja?
Hirtelen kinyitottam a szemem, már hajnalodott. A szobánk sarkában álló íróasztalra néztem. Pont úgy néz ki, mint a professzor asztala a múzeumban. Az ablakon beszűrődött a fény, hajnalodott. Milyen jó, hogy csak álmodtam...

Csalóka álmok

Fekszem a párnán, kezem a fejem alatt, miközben fülemhez szorítva a telefont hallgatom, ahogy anyukám panaszkodik, mennyire fáj és fel sem tud kelni, fél, hogy mi lesz most vele, el sem tud indulni gyógyszerért. Mondom, várjon egy kicsit, majd én viszek fájdalomcsillapítót, addig maradjon nyugodtan. Kinyomom a telefont. Emelem a fejem, már pattannék ki az ágyból. Sötét van, csak az utcai lámpa fénye szűrődik be az ablakon. Nézem, ahogy Zé békésen alszik mellettem. A telefon pedig nincs sehol. Álmodtam.