2019. május 22.

Mázli

Mekkora mákom volt tegnap, amikor a főnököm a vírusos kehémre való tekintettel megengedte, hogy otthon maradjak, épp akkor volt csőtörés a cégnél és nem nekem kellett betegen bokáig tocsognom a vízben és intézkednem.

Mert nálunk félévente csőtörés van...

2019. május 20.

Valaki festett


Vasárnap délután olyanok voltak az égen úszó felhők a kertünk felett, mintha valaki egy hatalmas ecsettel kék színű akvarellpacákat cseppentett volna az égre. 

2019. május 18.

A Dráva partján


- Mit szeretnél ma csinálni?
- Semmit. Csendre és nyugalomra vágyom.
- Hát itthon biztos, hogy nem maradunk!
Szóval behuppantunk az autóba és elindultunk, valahol a Drávánál kötöttünk ki.
Üldögéltünk egymás mellett vízparton, miközben a fejünk felett a szikrázó napsütésben könnyeztek fák, cseppjeik néhány pillanatra megpihentek a fűszálakon, körkörös mintát rajzoltak a víz felszínére, némelyik végiggördült az arcunkon, a nyakunk ívét hűvösen simogatva. A hátunk mögött tücskök ciripelése adott aláfestő zenét a madarak énekéhez, apró, picinyke fényes bogárkák repkedtek a fű között megbújó sárga virágokra. Olyan idilli volt minden, még a távolabb bográcsozó társaság mulatós zenéje sem tudta megzavarni ezt az érzést, az időnként felénk szálló füst édeskés illatával belesimult a képbe. Ott volt körülöttünk minden, ami teljessé tehette a napunkat.

Aztán valaki a horvát oldalon úgy gondolta, hogy túl hosszú a fű...

Piacon

Egynyári virágpalánták közül válogatok egy ismerősnél, aki közben a férjemmel beszélget, így csak gyorsan odaszólok:
- Körülnézek máshol is!
Később mesélte a férjem, hogy a piacon kiállított veterán autókról beszélgettek, mert ő még ült ötszázas fiatban is annak idején, mire a srác teljesen ledöbbent, hogy lehet az, nem vagyunk mi annyi idősek, negyven körülinek néz minket. Hirtelen nem is tudtam, minek örüljek jobban, a hiúságomat legyezgető bóknak vagy a díszcsalánnak, de inkább ez utóbbinak, mivel tavaly híre, hamva se volt a piacon, most végre kaptam, különben sem leszek már negyven soha, lassacskán ötven lesz a mostani negyvenkilencből.

2019. május 17.

Amikor bukta van

- Zé, ismeretlen szám hív, én fel nem veszem...
- Add már ide, ezt nem hiszem el!
Felveszi.
- Jó napot kívánok! A Fitoland kertészettől hívom, (nevem) - t keresem a rendelésével kapcsolatban.

2019. május 15.

Délutánonként


- Olyan jó, hogy így el tudunk jönni kicsit sétálni a természetbe még ilyen borús, esős időben is!
- De szívem, autóval vagyunk, nem sétálunk...
- Ja, tényleg! De én legalább kiszállok időnként, még esőben is. Látod? Most is eláztam.

Vadóc és az eső

Teljesen mindegy hányszor nyitjuk ki a bejárati ajtót, Vadóc mindannyiszor elpanaszolja, hogy még mindig esik az eső és már elege van. Hiába magyarázom, hogy kell ez az eső a földnek, ha kicsit későn is jött, nem normális a tavaszi aszály, de amikor eláll egy kis időre, legalább a madarak csiripelnek, lássa meg a jót ő is, nem gondolhatunk mindig magunkra, nekem is hiányzik a jó idő és a napsütés, szívesebben napoznék mellette a kertben, közben hallgatnánk a madarakat, azt szabad, de elfogni a kis fiókákat csúnya dolog, olyat nem tehetünk, legyünk hálásak azért, ami körbevesz minket, s igen, most az esőért is annak kell lenni. Vadóc meg csak néz rám kikerekedett szemekkel, s a pofijára van írva:
- Te egyébként miről beszélsz?

2019. május 10.

Az időjárás margójára

Mert esett az eső, néhol a hó, és még fagyott is... Megfájdul a fej, bedagad a láb, görcsbe rándulnak az apróbb ízületek. Tisztában vagyok vele, mekkora szüksége van a földnek az égi áldásra, a növények minden cseppért hálát rebegnek, mégis keserédes hangulatban üldögélek a szobámban, elmélázva bámulom a kinti világot, már azt sem tudom, sírjak vagy nevessek, nem értem ezt az egészet, mintha felborult volna valamiféle rend, amit tudomásul kell vennem, mert lehet, ezentúl már mindig így lesz.

Azt álmodtam, hogy el kellett indulnunk anyukámékhoz, sietve indultunk, csak papucs volt rajtam. Gyalog mentünk, közben elkezdett szállingózni a hó. Mire a közeli városba értünk, néhol már térdig ért. Gyerekek vidáman, hangoskodva húzták maguk után a szánkójukat, a férfiak havat lapátoltak az út szélén.
- Odanézz Zé! Hogyhogy így élvezik ezt a gyerekek?
- Nem értelek szívem. Ez ilyenkor MÁJUSBAN teljesen természetes. 
- De én fázom, papucsban indultam el... Nagyon fázik a lábam!
- Akkor üljünk be az autóba, azzal is mehetünk!
- Miért nem mondtad eddig? 
- Ki gondolná, hogy tavasszal fázik a lábad?
- De hát, esik a hó! Nem is értem, miért kellett gyalog elindulnunk?
- Ne akadj fel ilyesmin! Látod, már olvad, a nap is süt.
- Nekem akkor is nagyon fázik a lábam. Zé, kaphatok egy új cipőt, ha megérkeztünk anyámékhoz?
- Persze, hogy kaphatsz szívem! Amilyet csak szeretnél!

2019. május 8.

Ezüstnők

Anyukám pár hónapja:
- Szörnyű a hajad, minek kell festetni? Egészségtelen. Növeszd le, sokkal szebb a természetes!
Anyukám pár napja:
- Szörnyű a hajad, látszik, mennyire ősz vagy! Öreg vagy, festesd be valami barnára, amilyen régen voltál!

De én ezüstös ősz hajat szeretnék, talpig érő ruhákat, hosszú sálakat, nagy karimájú hófehér kalapot. A parti kövekhez csapódó balatoni hullámokat, a tavon úszkáló hattyúkkal, égen sétáló gomolyfelhőkkel, szélben lengedező fűzfákkal... Harmóniát szeretnék, igazán részévé válni annak, amit szeretek. S így ötven felé normális sem akarok már lenni soha többé. Mi ebben a szörnyű?
Hónapok óta világosodik a hajam, jó ideje kacérkodom a hajam lenövesztésének gondolatával. Eddig mindig engedtem a fodrászomnak, festette világosszürkére, halványrózsaszín árnyalatúra, csíkokat pingált bele, mind tetszett is, de ez még mindig nem az én hajam volt. Pár hete szántam rá magam, hogy az e havi fodrászkodást lemondjam, nincs több hajfestés.
Elég volt a társadalmi elvárásokból, az előítéletekből, a megfelelési kényszerből. Miért is van az, hogy egy férfi őszülő hajjal sármos, egy nő pedig vén satrafa lesz? Egészséges fejbőrt szeretnék hajhullás nélkül. Az ezüstnők táborát szeretném én is erősíteni, hogy más is lássa, kortól, alkattól függetlenül ezüstös hajszínnel is lehetünk jó csajok.

Gárdonyi

Van az az iskola a közelben, ami olyan szinten ázott be az elmúlt napok esőzésének köszönhetően, hogy életveszélyessé nyilvánították. A gyermekeim évekig jártak ide, míg megfelelő szintű volt az oktatás, aztán kénytelenek voltunk tovább állni (másodikban két hónapig zárkóztunk fel az elsős tananyagból az új iskolában).
Most olvasom, hogy a felújítás alatt a város túlsó végén található kollégiumban folyik majd a tanítás. A mostani tanulók többsége roma származású, bár ígértek egy külön járatot, de ez édeskevés lesz. Ezenkívül pontosan kettő busz közlekedik abban az időpontban a város felé, amire kétséges lesz feljutni, mert így is túlzsúfoltak. De legyünk optimisták...
Persze nem csak ez, egy másik iskola is beázott a napokban, de ezt síri csend övezi, túl sok lenne az elszámolnivalóval. S végülis, elégedettek lehetünk, átadták a szép, új sportcsarnokunkat a nemrégiben felújított régi mellett. Igaz, a régi sem volt kihasználva, de a város vezetői büszkén hangoztatják, unokáinknak készült... Vajon az iskolák, ahová a gyermekeink járnak, miért nem számítanak?

2019. május 3.

Voltál már úgy?

Bántad már meg, hogy valakinek segítettél? Most kicsit így vagyok. Miután hónapok óta rohad úgy a lakásban, hogy felé sem néz senki, elintéztem a családsegítő rendszerbe való bekerülését, kap ételt, segélyt, kiváltják a gyógyszereit, még a telefonját is feltöltöttem, hogy elintézhesse a dolgait, köszönetképpen előadta, hogy úgy sem lesz jobb ettől semmi, különben is látta, miket osztok meg a nagy közösségi portálon, átálltam a másik oldalra (nem tudtam, hogy bármilyen oldalon is állok), épp csak azt nem mondta, hogy egy mocskos libsi (mert szerinte az olyan, nem ember) vagyok. Nem mellesleg a családsegítő központ munkatársától kellett megtudnom, hogy van albérlője is, úgyhogy nem igaz, amit nekem állított, hogy egyáltalán nem rendelkezik jövedelemmel, s hogy nem százalékolták le eddig, csakis annak köszönhető, hogy rest volt megmozdulni, nem pedig az orvos hanyagságának.
Menjen ahová akar az ilyen, de tényleg.

Le kell vonnom a konzekvenciát, mert nyilvánvalóan én voltam a hülye...

Fecskecsalád

Tegnap reggel észrevettem, hogy az udvari átjárónk teli van pihés madártollakkal. Tehát a fecskéink itt laknak, bélelik a fészküket. Ma láttam is egyiküket kirepülni... A négy fészekből egy legalább él.

2019. április 30.

Segélyhívó

- Hívd fel őket, mert ha nem teszed, lehet egy életen keresztül lelkiismeret-furdalásod lesz.
- Ajhh, már! De mit mondjak nekik? Bejelentést szeretnék tenni?
- Nem. Segítséget kérsz, mert nem éred el.
- Mondjam azt is, hogy volt pár hete egy szuicid kísérlete és tervezi a következőt?
- Nem. Öngyilkossági kísérlete volt.
- Az ugyanaz. Miért nem mondhatom, hogy szuicid?
- Mert lehet, nem értik.
- Ezt most azért mondod, mert te is rendőr voltál?
- Nem, de ismerem őket...

Kimentek. Négy rendőrautó, két tűzoltó. Otthon ült, tátott szájjal nézte az ablakból, mi ez a felfordulás. Még nem sejtette, hozzá mennek. Utána felhívott. Éreztem, ahogy dolgozik benne az adrenalin. Törődnek vele, ha csak így is. Úgy viselkedik, mint egy kisgyerek, várja, hogy valaki majd megoldja helyette a dolgait. Hónapok óta ül, tespedve a semmi határán, mert minek tenni valamit is, már sosem lesz olyan, mint régen... Amikor szintén ezt várta el másoktól. 

Unoka, vagyis...

... valószínű, hogy unokák vesznek körbe minket pár hónap múlva.

Gyorsabban múlik


Régen szinte vártam az évszakok múlását. Néhány éve szinte észrevétlen röppennek el mellettem, inkább lassítanám, mégis gyorsabban múlik az idő. Viszont egy-egy soha vissza nem térő pillanat sokkal mélyebbre bevésődik. Tengernyi fehéren virágzó eper a fűben megbújva, rikító repcemező felett köröző ölyvek a kék égen, békésen döngicsélő poszméh a vadalma szirmai között. S most látom, szorgos, egymás után masírozó hangyák az ebédem körül...

2019. április 29.

A fecskék

Megint eltűntek... Négy fészek. Mind üres. Valami madárcsalogató esőtáncot fecsketáncot vagy varázserejű kántálást ismer valaki? Vagy valaki, aki ismer olyat, aki már hallott valakiről?

2019. április 27.

Áprilisi Balaton

Ha már beharangozták péntekre a jó időt, gondoltuk, körülnézünk a déli parton.
Magyaráztam a férjemnek, de anélkül is tudta ő jól, hogy be kell mennem a vízbe, bármi áron, nem érdekel a tizennégy fok, akkor sem, ha megfagyok. Megálltunk jó pár strandnál, a vaslépcsők még mindenhol a parton pihentek. Esdekelve néztem Zére, aki már-már feladta a keresést, amikor eszembe jutott a bélatelepi kis strand a gyorsbüfék mögött. Kora estére értünk oda, nem kellett csalódnunk, a lépcsők vízben álltak, de ott meg olyan mély volt a tó vize, hogy épp csak be mertem merészkedni. Nem úgy a férjem.


Annyira szíven ütött, majdnem elsírtam magam, mikor a strand bejáratánál észrevettem a kivágott, földön heverő fákat. Miért? Miért? Nem zavartak ott senkit. Mindig a Gyűrűk ura sorai jutnak eszembe ezekről a fákról. Szauron szolgái, ahogy pusztítotják a matuzsálem korú, hajdan a szélben büszkén hajladozó fákat. Olyan szívbe markolóan szomorú ez. Még a levél el sem kókadt az ágakon, a föld nyeli fák könnyeit, ahogy bénán, haldokolva fekszenek a fűben. 

2019. április 25.

Boldogság

Amikor beléptem az ajtón, rögtön megütötte a fülem a hangos csiripelésük, kijutva a kicsiny udvarra láttam, ahogy egymást kergetve köröznek fenn a magasban. Két fecskénk megérkezett. Bizony, még a könnyeim is kicsordultak a nagy boldogságtól.

2019. április 24.

A Húsvét margójára

Délelőtt rákérdezett a munkatársam, hogy telt az ünnep.
- A húsvét fárasztó. Bocs, hogy ezt mondom, de örültem, hogy tegnap nem voltak kliensek, s te is szabadságon voltál, mert zombiként léteztem hol a székemben, hol a fotelbe átülve. Hétvégén többnyire tizenhárman, tizenöten voltunk, hétfőn a konyhát már inkább börtönnek éreztem, mint a sütés-főzés örömteli helyének. De Bese cuki volt, vettünk neki egy lila víziló formájú homokozót, ami már annyira ronda, hogy szépnek tűnik. A gyerek okos, naná, hogy a legszebb és legokosabb unoka a földön, mindenre figyel és mindent tud. A gyerekeim is elég jól bírták, azért vasárnap este már borult a bili... S akkor örültem, hogy másnap már hétfő.
- Hát nem csodálom, nálunk éppen így. Csak mi az ország másik végében. Ennyi ember, ha össze van zárva kis helyen, előbb-utóbb robban valami... Ez természetes velejárója a dolgoknak.

Hol lehetnek?

Négy magára hagyott, néma fészek a munkahelyem bejárata mögötti udvari átjáróban. Hetek óta egyre reménytelenebbül, de még mindig várom a fecskéink hazatértét. Ahogy belépek az ajtón, csak a csend fogad. Olyan szomorú lesz ilyenkor a szívem.

2019. április 16.

Madár a dróton


Az autó feletti villanydróton tollászkodott a reggeli fagyban, már - már megigézte a felkelő nap reá hulló, aranyszínű fénye, amikor hangos nyikorgással kinyílt a régi, rozsdásodó vaskapu. Ketten léptek ki az utcára, sietve, felemelve a hangukat, megtörve a csend varázsát. A gerle fölreppent, csak egy apró pihét hagyott maga után, ami rátapadt az autó tetejére fagyott párára.
Miért tanítják azt, hogy a csak lábad elé nézz? Olyan mélyen ivódott belénk ez a pár szó, reggelente bambán, szót fogadva az ősi "parancsnak" nézünk magunk elé, nem törődve semmivel. Pedig a reggelek különleges fénye mindig sejtet egy-egy apró, kis csodát bármerre kalandozik el a tekintetünk.

Észrevenni a új nap szinte észrevétlen, megbúvó csodáit nem más, mint egy ima, amikor a hála felébred a szívben, hogy aztán elkísérjen minket, s velünk legyen egész nap. 

2019. április 15.

Házassági évforduló

Falusi halászcsárda teraszán üldögélve.
- De drága vagy! Most látom csak! Hogyhogy azt a pólót vetted fel, amit tőlem kaptál?
- Látod, hogy lezsírozzam...

2019. április 10.

Szakmai készségfejlesztés

A tegnap délutáni szakmai készségfejlesztés órán a halálról, az elengedésről volt szó. Ildikó, az oktatónk csak annyit kért, írjunk le egy esetet, ami valamely szerettünk elvesztéséről szól. Hirtelen nem is tudtam, mit írhatnék, mert elengedtem már, akiket elveszítettem. Aztán mégis leírtam: "a meg nem született gyermekem elvesztése, akitől sosem tudtam elbúcsúzni, így az elengedés is nagyon nehéz volt". Közben olvastam a többiek sorait, megrendítő, szívbemarkoló volt az a rengeteg veszteség. Ildikó hangosan felolvasta mindet, hozzá-hozzáfűzött némelyikhez egy-két mondatot. Azon gondolkodtam, nem megfelelő erre ez a kiberteres megoldás, mert jó lenne mindenkinek hangosan kimondania, amit érez. S ekkor visszahallottam az általam leírt mondatot... Valahonnan a tudatalatti mélyéről tört fel belőlem a fájdalom, utat engedve a könnyeknek. De hisz már elengedtem, akkor miért? Miért tör fel belőlem ilyen mélyről? Miért zaklat fel ennyire? Már csak messziről jutottak el hozzám a szavak: csak tedd rá a kezére a kezed... De én nem tehettem rá, nem foghattam, nem érinthettem... a lelkemben kellett eltemetnem.

2019. április 8.

Mert a legkisebb is számít

Van egy munkatársam, nem egy közösséget erősítő, inkább olyan háttérben a másikat furkáló fajta. Van egy másik, nemrég érkezett hozzánk, mindig mosolygós, nagyhangú csajszi, akit úgy magához édesgetett a fentebb említett, hogy ez utóbbi észre sem vette, mennyire a befolyása alá került.
Tegnap összefutottam velük az utcán, kérdezik, hová igyekszem így munkaidőben. Mondom, be kell vásárolnom a leadandó számlák miatt, meg aztán a takarítónő jövő héten tavaszi nagytakarítást tervez a gondozóban, neki is vásárolnom kell pár dolgot. Erre olyan szinten kezdték el pocskondiázni a takarító munkáját, hogy az szinte marta a lelkem, éreztem, ahogy az indulat próbál utat törni magának belőlem, legszívesebben leüvöltöttem volna a fejüket, próbáltam elmagyarázni nekik egy félmondat erejéig , hogy a mi munkánk nem erről, hanem a segítésről szól, így egymás segítéséről is, de ők csak mondták és mondták észre sem véve, mennyire nem vagyok partner ebben a játékban.

Mert a legkisebb is számít...

2019. április 5.

Tipikus női

Ülök a munkahelyemen, egyedül vagyok. Még rámolnom kéne, pakolgatnom jobbra-balra, de ehelyett az ablakon kopogó esőcseppeket hallgatom, s közben pasztell falszínekkel variálok. Kirámoltuk a fiúk régi szobáját, egy újabb zsáknyi felesleges holmi landolt a kukába. Ma érkezik a kihúzható sarokülő az internetes bolhapiacról, szürkéskék színben. A szoba még "sportszeletzöld" színű borzalom, hogy legyen kedvem hazamenni, egyfolytában tervezgetek, szürkékben, homokszínekben, az öregedő fa színében gondolkodom, amitől persze a férjem teljesen kiborul, mert hol vagyunk még attól, hogy tervezgessünk és fessünk, örüljünk annak, ami van, különben is folyik a vécétartály a tömítésnél, azt kell megjavítani.

2019. április 1.

Képzés

Alap- és szakellátásban dolgozóknak szólt a képzés, amelynek témája "A gyermekvédelmi jelzőrendszeri tagok együttműködésének elősegítése – a kapcsolati erőszak és az emberkereskedelem okozta ártalmak azonosítása és kezelése" volt. Lazán, nevetgélve álltunk neki a háromnapos képzésnek, "mi újat mondhatnának nekünk?" címszóval, aztán az utolsó nap végén mégis úgy éreztem magam, mint akit lelkileg agyontapostak. Nem az előadások, inkább a résztvevők által megosztott esetek némelyike miatt. Sokkoltak.

Mert mindenből lehet tanulni...

2019. március 30.

Fapuma


Azt mondták, olyan mint az Üvegtigris, így kíváncsiságból bekanyarodott, majd megállt a csikorgó kavicson. Egy fiatal srác unott, érdektelen arccal lesett ki a pult mögül.
- Jó napot! Palacsinta van?
- Nincs.
- De ki van van írva. 
- Nincs. 
- És gofri?
- Az sincs.
- Valami édes?
- Csoki.
- Akkor mit lehet enni?
- Hamburgert.
- Az van? És még?
- Ott van az árlap a falon.
- De azon csak hamburger van.
- Akkor azt. 

2019. március 26.

Minden pasi "disznó"

- Azt álmodtam, hogy Eszterék meglátogattak minket és ti elmentetek valahová Janival, mi meg kettesben maradtunk Eszterrel.
- És mi történt?
- Semmi.
- Ne kamuzz, látom a szemeiden!
- Jó, hát leszbikus barátnők lettünk...
- Na, mesélj csak!
- Nem történt semmi, csak simogattuk egymást.
- Nem hiszem... Hoool?
- Hülye, nem ott... Nincsenek leszbikus hajlamaim, annyira abszurd volt, fel is ébredtem rá. De, hogy mekkora perverzek vagytok ti, pasik... Még, hogy meséljem el! Cöccc...

2019. március 25.

Cigánykerék

- Zé, bejössz velem a Pepcoba?
- Nem megyek.
- Akkor sem, ha cigánykereket hányok neked?
- De akkor bemegyek.
(gondolkodik)
- Azért azt megnézném, hogy hánynád ki magadból a cigánykereket? Hogy férne az ki a szádon...

2019. március 24.

Mordor földje ez

Zé annyira ragaszkodott hozzá, hogy mozduljunk ki a szabadba. Én meg csak álltam a tükör előtt, a könnyeimet törölgettem, képtelen voltam rábírni magam, hogy elmondjam neki, jó most nekem itthon, elég a kert, semmi kedvem kimozdulni. Szótlanul ültem be az autóba, próbáltam erőt venni magamon, bízva abban, hogy majd az ébredező, apró virágait bontó természet felvidít. A borús kedvemet észrevétlen váltotta fel valamiféle kétségbeesett és tehetetlen düh, én még ennyi fát nem láttam kivágva; az utak mentén, az erdők helyén tarvágások egész domboldalakon (természetvédelmi területen), a fiatal erdőket, mintha végigperzselte volna valaki egy lángszóróval.
Bármerre utazunk, mindenhol ezt látjuk, szinte nap, mint nap felbukkan egy-egy erről szóló cikk. Mi ez a mérhetetlen pusztítás? Kinek az érdeke húzódik meg a háttérben? S akkor huszonkétezer fa telepítésével büszkélkednek? Könyörgöm, többszázezret öltetek meg az elmúlt pár hónap leforgása alatt...

A városunk is beállt a sorba, a temérdek fakivágás után pár napja kivágták a város legidősebb, ám ennek ellenére egészséges fáját is a belvárosban. A miértre eddig senki nem kapott választ. 

2019. március 18.

A szociális szféra az marad

A főiskolai jelentkezés ment a levesbe, elnéztem valamit, s hiába telefonáltam körbe a fél országot, hogy korrigálhassak, mindenhol ugyanazt a választ kaptam, finoman közölték: bekaphatom. Igazán nem is bánom, azóta elkezdtem egy újabb szociális képzést, aminek már most hasznát veszem. Hát hajrá...

2019. február 11.

Fránya önbizalom

Mert nem a főiskolától vagyok ennyi idősen betojva, hanem az emelt szintű magyar érettségitől...

Ha idén nem lépek, a lehetőségeimet mérlegelve végleg búcsút inthetek a tanulásnak.

2019. február 4.

Kanapén felejtett kosár


Tudom én, a gyümölcsöskosár sose legyen üres...

2019. február 1.

Derülős

Amikor a hadarva orra alá mormogós vízvezetékszerelő próbál beszédbe elegyedni veled, nagyon udvariasan még egy-két bókot is megereszt, amit csak abból veszel észre, hogy huncut mosolyt vélsz felfedezni a tekintetében, miközben a táskájából épp a számlatömbjét kotorja elő, majd az ajtón kilépve összefut a férjeddel... Így indult a reggel, a délelőtti napsütés már csak ráadás ebben a kései szürke télben.

2019. január 30.

A tűz

- Zé, annyira fázom, még a takaró alatt is...
- Igen szívem?
- Nem jössz ide? Lehet, a tűz hiányzik...
- Most nem értelek szívem! Gyújtsak alád, vagy mi?
- A szerelem tüzéről beszélek, te!

2019. január 29.

Ultrahang

A házi orvosomtól kaptam beutalót hasi ultrahangra, a fájdalmaimra való tekintettel sürgősségi ellátásra. Másnap reggel fél nyolckor már ott virítottunk a kórház radiológiai osztályán, be is vették a papíromat, majd később közölték, ha van kedvem és időm, várhatok, mert az időpontra érkező páciensek előrébb valóak a sürgősségi ellátásnál, esetleg délben sorra is kerülhetek, de lehet még akkor sem, majd jöjjek vissza hétfőn, ha akkor sem szeretnék várakozni, időpontot tud adni, két hónap múlva lenne esedékes.
Ma kilenc tizenötre volt időpontom volt magánrendelésre, kilenc tízkor már túl voltam a vizsgálaton, nem kell két hónapot aggódnom feleslegesen. Megtehettem. De mi történik azokkal az emberekkel, akik nem?

Hozzáteszem, vérvételre úgy jutottunk be azonnal, hogy kiderült ismerősöm az asszisztens. A kórházi várólista egy sima vérvétel esetén is három hetes. 

2019. január 27.

Januári erre, arra


- Szívem, akkor elmegyünk a Balatonra?
- Nem.
- Miért nem?
- Mert hideg van és fázom.
- Jó, akkor öltözz!
- De nem viszek fényképezőgépet.
- Ne hozzál, szívem...

Kellett volna, gyönyörű volt az ég kékje, lilája, rózsaszínje, sárgája, narancsa, fehérje, szürkéje.

2019. január 21.

Udvarias

- Szép az új házszámtáblánk?
- Szép.
- Szeretnétek ti is ilyet?
- Nem, köszi. Nekem nem tetszik.

2019. január 16.

Veganácik

Hónapok óta kacérkodom a gondolattal, hogy vegetáriánus leszek, sőt valami vegánféle, de több fórumot is olvasva teljesen elment a kedvem ettől az egésztől. Voltaképp már most elegem van, az önmagukat felsőbbrendűnek érző, sznob megmondó emberek közösségétől, akik szerint, ha nem tartózkodsz minden állati eredetű dologtól, sőt, ha ne talán tán húsevésre vetemedsz, akkor te csak egy szívtelen, érzéketlen gyilkos lehetsz, aki szemet huny az értelmetlen pusztítás láttán. Szóval inkább lennék egy kategóriába sem besorolható, a növényevők csoportjainak halmazait átfedő, azokat keresztező, húsevéstől tartózkodó "együgyű".
Eddig azt gondoltam, a vegánság egyfajta alázatról is szól, miszerint tiszteletben tartjuk és elfogadjuk a másikat, tudomásul vesszük, hogy az ő élete nem a miénk, mivel mindannyiunk útja más és más. Valamiféle szellemi megvilágosodást szerettem volna felfedezni a magukat vegánnak valló emberekben, de kezdek rájönni, vegánnak lenni ma leginkább csak divatos sznobéria.
Tisztelet a kivételnek, mert ilyet is ismerek.

2019. január 14.

A szél, Sebő, meg a tollak


Kinn hét ágra szórja sugarait a téli nap, hideg szél süvölt az utcákon, mi mást, ha nem Weöres Sándor, Sebő által megzenésített versét  énekelgetem üvöltöm fennhangon az irodában, úgy sem hall most senki, fogjuk fel feszültséglevezető terápiának. Ha tehetném még ugrabugrálnék is hozzá. Örök hála apukámnak, hogy Sebő Ferenc muzsikáján nőhettem fel, s ezáltal a gyerekeim is. A mai napig elkísér ez a zene, felszabadít, szabadnak érzem magam tőle.
Ma egyébként mindenhol foltokat hagyok magam után, valamiért minden toll maszatol. A mai napot a folyós tollak napjává nyilvánítom. Legyen már ilyen is.

2019. január 7.

Új év, meg ilyenek


Valahogy semmi nem úgy jött össze az évvége, mint terveztük, láztól, köhögéstől fetrengősre sikeredtek az ünnepek. Karácsonykor inkább hazajöttünk jó anyáméktól, szilveszterkor is csak ültem a kipárnázott fotelban, hallgattam Márti "dalát", pontosabban Márti magyarázott nekem valamit a böjt fontosságáról, közben a konyhából kiszűrődött a fiúk harsány röhögése egy- egy sikamlós, vagy még annak sem mondható történet megosztása után. Nekem pedig csak egy dolog járt a fejemben:
- Mikor megy már mindenki innen el?

Azért optimista vagyok az új évet illetően. 

2018. december 15.

Első hó


Csendben ültem az ablak előtt, nézve a színes ruháját levetett, szürkébe, barnába öltözött téli kertet, azt kívánva, legyen végre idén fehér a karácsony, s ne csak az ünnep napján, hanem a mi karácsonyunkkor is, mert idén egy héttel korábban érkeznek hozzánk a gyerekeink. S lám, vannak csodák, az első hó épp hétvégén érkezett.

2018. december 7.

Hurkafesztivál

- Szívem, megyünk holnap hurkafesztiválra?
- Én be nem teszem oda a lábam.
- Miért, kézen fogsz bemenni?

Azonnali ránctalanító hatás

Egyed teljesen kiakadt, mert még mindig nem próbáltam ki az általa elküldött ránctalanító szérumot.
- Nézd, azt hiszem az a gond, hogy én így szeretem magam az apró szarkalábjaimmal együtt. Szerintem a kor előrehaladtával sok nő eljut oda, hogy ne másnak akarjon tetszeni. Már finoman bánunk a sminkkel, nem érezzük fontosnak, hogy fessük a hajunkat. Na jó, a körmöm... a körmöm azt festem. Még... egyelőre.
- Hát igen. Ez a baj veletek hétköznapi nőkkel, olyan egysíkúak vagytok. Nem tudod, mit szeret egy férfi. Ha tudnád, nem írnál ilyeneket! Időnként nem ártana jobban becsomagolni magatokat...
- Ehhez kell az ideig-óráig tartó ránctalanító?
- Nem csak erről beszélek. Én szeretem a szexis fehérneműt egy nőn. Erre azt mondják a nők, kényelmetlen. Elhiszem. De ki mondta, hogy mindig abban kell lenni? Esetleg csak esténként, míg le nem kerül.
Kicsit pillogtam, de most már tudom, minden este szexi fehérnemű, ránctalanító, mert ettől leszek igazi NŐ.

2018. november 23.

Novemberi szürke nyavalygós


Talán a mi városunk az egyetlen, ahová a nemrégiben felújított sportcsarnok mellé egy másik, szebb és jóval nagyobb épül, persze a környező fákat nem kímélve, kiirtva mindent vált Mordor földjévé a környék, csak úgy, mint a várost a Balatonnal összekötő 67-es út. A pár éve felújított buszpályaudvar is bontásra került. Bár eddig is egymás mellett volt a vasútállomás, a helyi és a helyközi buszpályaudvar, most majd két utóbbi egymás hegyén, hátán lesz mélyített parkolóban, azon a helyen, ahol egy kisebb vihar után is kerékagyig gázolnak az autók a hosszú évek óta kivitelezhetetlennek tűnő vízelvezetés miatt.
Sártenger lepi a várost a felújítások és átépítések miatt. Szeretem? Valóban ezt suttogják a virágok és a fák, mint Auguszt Bárió dalában? Nem, ők is szenvednek, ha egyáltalán túlélik.

2018. november 19.

Majdnem az első, de mégsem

- Hát ez bizony eső!
- Pedig azt rebesgették, errefelé havazás várható.
- Nézd a szélvédőt! Hó!
- Na tessék! Látod? Ennyi. Akarom mondani, ennyi volt.

2018. november 16.

A köd, meg a napsugarak


Gyönyörű volt a reggeli táj. Az árnyékos völgyekben sűrű fehér pára ült, palástja beborította a környező dombokat, amin keresztül a nap sugarai próbáltak utat törni maguknak, néhol aranyszínűvé varázsolva az őszi tájat.
Tegnap egy munkahelyi képzésen vettem részt. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy mennyire kezdem szeretni  a "szakmát", szeretem, hogy segíthetek, még olyan embereken is, akiket a társadalom nagy része elítél, csak függőként tekint rájuk. Egy másik részüket most kreálják ellenségképként az emberekben. Eszembe jutott a reggeli köd és a rajta áthatoló napsugarak. Nagyszerű hasonlat. Talán más is érti, erről szól a munkánk.

2018. november 14.

Volt egyszer egy Albatrosz klub

Eszembe jutott a KISZ klubos srác abból az időből, amikor mi még csak serdülő tizenéves úttörőlányok voltunk. Valami vezetőképzésre jártunk az iskolával szomszédos úttörőházba, s a "nagyok" áthívtak magukhoz télapózni. Óriási zavarban voltunk, hogy így leereszkedtek hozzánk, a sráctól pedig el voltunk ájulva, mert gálánsan udvarias volt velünk, kis taknyosokkal, egymás után gyártotta a poénokat, biztosítva ezzel az este hangulatát, nem mellesleg gyönyörűen szavalta Charles Baudelaire Az albatrosz című versét. Természetesen azonnal belezúgtunk mindannyian.
Aztán pár évre rá összefutottam az akkor már fiatalemberrel a KISZ táborban, lányok hada állta körül, egy incidens kapcsán mégis engem vitt sétálni, mert akkor már nagylány számba vett ő is, jókat kacagott az úttörőházas sztorin, én pedig el voltam alélva tőle, de csak nemet mondtam neki akkor, s utána is mindig, ha összefutottunk a városban. Most pedig rábukkantam a közösségi oldalon, a profilképről egy megtört, bizonytalan szempár nézett vissza rám, s tudja a franc miért, olyan szomorú lettem, eszembe jutottak a vers sorai...

2018. november 9.

Mint a szerelem


Az idős nénike három orchideát is rásózott a férjemre, már nem bírt velük, szerinte az összes csupa kóc volt. Először otthon vettem észre a többi orchidea levelei alatt megbújó virágokat, pár napra rá a céghez behurcolt is virágot bontott. Hasonló érzés ez a szerelemhez.

Fontos dolgok ezek...

... egy nő életében.
Amikor több hónapnyi vajúdás után elhatározod, hogy lenöveszted a hajad (na, azért lesz benne egy kis vagánykodás), adva egy pofont a hajfestésnek, s talán ezzel együtt a pszoriázisnak is, az éppen szőke hajtincseidet szürkére festeted a fodrásznál, aki mindenképp lebeszélne, mert szerinte olyan öregnek fogsz tűnni, mint az országút, talán ezért is, a szíved a torkodban dobog, mikor odaérsz az autóban várakozó férjedhez, bízva abban, ő semmit sem vesz észre az egészből, de ez mégsem így történik.
- Szívem, ez most jó! Ez tetszik!
Fújsz egy nagyot, kiereszted a levegőt, a szíved is nyugodtabban dobog... Pár nap múlva pedig rájössz, alig vette észre valaki a változást.