Köszönöm mindenkinek

Sokat elmélkedtem a napokban azon, mi emberek mennyire tudjuk megőrizni emberségünket, jóhiszeműségünket, illetve jószívűségünket, adni akarásunkat ebben a mai, énközpontú, elidegenedett világban. Eszembe jutott Szilvia, aki nemrégiben önzetlenül ajánlotta fel a segítségét. Elek, aki ismeretlenül invitált minket magukhoz, ha Pest felé lenne dolgunk. A kis gyülekezetünk vezetője, aki pár hete egy láda almával állított be hozzánk. K. Zoli barátom, aki akkor segített rajtam, mikor igazán neki sem volt. Vagy Gábor, aki véglegesen "bízta" rám szerszámainak egy részét, mikor tudta, hogy neki jó ideig nem lesz szüksége azokra.
Aztán ez a mostani eset...

- Zé, anyukád kopogtat az ablakon!
- Szívem, ez nem ő, hanem a postás! Csomagot kaptál.
- Én? Kitől kaphatnék én csomagot?
- Balogh Tibor.
- Balogh Tibor?
Zé nézegeti a kis dobozkát, rajta a címet. Ismeretlen számomra a név és a cím is. Zé még poénkodik is:
- Lehet, valami robbanószerkezet lapul benne. Fel merjem bontani?
Abban a pillanatban a fejemhez kapok.
- Zé! Tudom, mi ez... Erika írt a napokban. Kérdezte, milyen aksi kell a gépemhez. Említette a levélben egy ismerősét, akinek nincs már meg a gépe, de az aksik igen.
- Gondolod az lehet?
- Mi más?
Az volt benne. Elemek és egy töltő. Nem tudtam, mit mondjak hirtelenjében. Annyira zavart voltam és megilletődött, képtelen voltam ott állni Zé mellett, ide-oda topogtam. Éreztem, ahogy a könnyek elhomályosítják a tekintetem. Ismeretlen ismerőseim jártak az eszemben, személyesen egyikőjükkel sem találkoztam még. Bloggerek a világhálóról. Pipulka blogját olvasom, Tiboréval még csak futólag találkoztam. Nem tudom, hogy is köszönhetném meg nekik? Mindenki tudja, ilyenkor kevés a szó, mert szeretnénk belenézni a másik szemébe, szeretnénk átölelni a másikat.
Most még csak szavakkal tudom "elmondani", mennyire hálás is vagyok.
KÖSZÖNÖM Nektek: Erika, Tibor!

Ki kell egészítenem a leírtakat. Pipulka sorai igen csak megleptek. Hisz ki is vagyok én, hogy ennyi ember segíteni szeretne nekem? Óhatatlanul Máté evangéliumának sorai jutnak eszembe:
"Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül! Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak. Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok."
Még egyszer KÖSZÖNÖM Nektek: Erika, Tibor, Katici, Ozser, Szőrmeszter, Viczelek! ! 

Szeptember végén

Teljesen kész vagyok... Nem hiszem el, hogy szeptember végére tövig kell rágni és hegyezni, ráadásul mindkét oldalát, mert úgy gondolja, akkor nem veszem észre, hogy a tízórai helyett ezt eszi.

Osho, a vagina guruja

Miért is nem szeretem, ha valahol Bhagwan Shree Rajneesh, azaz Osho bölcsnek tűnő idézeteivel találkozom? Mert Osho nem hiteles személy számomra. Korunk egyik legnagyobb szélhámosa, s el kell ismerni ez által zsenije is volt, aki nem csak életében, de halála után is tömegeket vonzott többnyire másoktól lopott "tanaival". Sokan nem ismerve "pályafutását" istenesítik, álmélkodnak bölcs mondásain. Erre én csak annyit mondanék, szarból  ürülékből is lehet gusztusos tortát készíteni. Egy baj van vele, már messziről érzed, hogy büdös és rothadás szagú. Azt megennéd? Én nem. Na valahogy így vagyok Osho bölcseleteivel is.

Nevelünk, legalábbis próbálkozunk

Hát az van, hogy tegnap leültem a gyerekekkel beszélni, mert sok minden hibádzik a hozzáállásukkal. S akkor a nagy fiam úgy gondolta, majd ő megmondja nekünk a tutit, legfőképp nekem hogy is kell viselkednem, hogy jó legyek nála. Azt sem tudta, mivel támadjon épp. Zének pedig tán először fogyott el a türelme, elég keményen beolvasott a gyereknek, hogy az igaz, hogy példásan tanul, de itthon egy lusta, önző, semmirekellő alak, akire nem lehet számítani az utóbbi időben, de elvárásai azok vannak. Na lett nagy megsértődöm, azonnal át kell mennem a szomszédba.... Kíváncsi vagyok, meddig fog tartani a nagy keménység, mikor érti meg, hogy Zé nem ellene, hanem ÉRTE emelte fel a hangját. Ma még bírja...

Még mindig a szülőiről

- Még egy valamit meg kell beszélnünk, meg kell választanunk a szülői munkaközösség tagjait! Mi arra gondoltunk, nem lenne célszerű, ha a vidéki diákok szülei vállalkoznának a feladatra, inkább a helyiek, pontosabban az a két anyuka... Megszavazzák a szülők?
- Igen, igen...
Visszhangozták fennhangon a hátunk mögül. Mi ketten, helybeliek meg csak néztünk ki bután a fejünkből, aztán egymásra, aztán megint magunk elé. Hurrá! Most akkor a gimnáziumban és a kollégiumban is... jómagam legalábbis.

Szülőin a matekról

"Matematika órán több kategóriába sorolhatók a gyerekek, ez terjedhet az egészen ügyes vagyok kategóriától az egészen sokat fogok még fejlődni kategóriáig."

"Múltkor kissé túlméreteztem a matematika házi feladatok mennyiségét, de nem kell aggódniuk a szülőknek, mert hát ami nem öl meg, az megerősít."

"Ha azért sír, mert több óra elteltével még csak a matematika házi felével végzett, akkor arra kell gondolni inkább, milyen jó, hogy a másik felével MÁR végzett."

"Volt aki bepróbálkozott a sírással, mikor felszólítottam. Nincs ezzel semmi baj, csak nálam akkor is kell jönni a táblához!"

Akinek nem lehet

Van az az ismerősöm, akinek ajánlottam egy munkalehetőséget. Nem ment el az állásinterjúra, megmagyarázta, hogy őt oda nem fogják felvenni és különben is van egy másik munka, amit ajánlottak neki. Jelentkezett is, csak annyit kellett volna tennie, hogy elintézi a szükséges papírokat. Aztán teltek a napok. Egy, kettő... tizennégy, tizenöt. Ő meg üldögélt otthon és várt. Senki nem tudja, mire. Vajon miért nem lepődtem meg, mikor ma azt a választ kapta a cégtől, hogy már nincs felvétel?
Ettől a hónaptól kezdve nem lesz bevétele semmilyen forrásból. Hívtam egy párszor az elmúlt napokban, de annyit vágott csak a fejemhez:
- Ne baszogass már te is!
Nem fogom. Addig nem tudunk segíteni a másikon, míg nem érti meg, hogy sokkal nagyobb bajban van, mint gondolná. Vannak helyzetek, amikor el kell jutni egy bizonyos pontra, hogy az ember tovább tudjon lépni, ki tudjon törni. Talán most neki is erre van szüksége.

Szerettem volna

Szerettem volna aludni egy rövidke órányit délután. Hárman jöttek be háromszor a szobába, plusz még egyszer a telefont is odatette mellém valaki, merthogy engem keresnek. Ráadásnak az egyik gyerek leült a géphez kalapálni a billentyűzeten. Kezdem azt hinni, ennek sosem lesz vége... Hat gyerek, négy, kettő... Teljesen mindegy.

Levél helyett

Drága Zé!
Csak te tudsz olyan salátát készíteni, ami igazán kedvemre való. Mint az a múltkori is. Csíkokra vágott alma, félbevágott szőlőszemek, lilahagyma, apróra szeletelt füstölt sajt és sonka. Különlegesen pikáns volt. Aztán ez a mai is. A körtés. Isteni finom! Csak tudnám, miért gondolod azt, hogy mindegyikbe annyi méregerős paprikát kell tenned? Amitől úgy érzem, kilehelem még a tüdőm is. Képtelen vagyok bármire is koncentrálni, már lassacskán tüzet fogok okádni, mint ama többfejű a mesékben. Ég a szám, a nyelvem, nyelni is alig bírok. Drága egyetlen szerelmem, miért kell ezt tenned velem? Így próbálod felturbózni a boldogság-hormonjaim szintjét? Vagy csak szívatsz?! Bárhogy is próbálkozom, nem tudom megenni az salátáidat, pedig annyira szeretem azokat.
Hálás vagyok neked, hogy ennyit fáradozol miattam! Egy kicsit kevesebb paprikával készült salátáért épp ilyen hálás lennék ám! Persze az eddigieket is köszönöm! Hisz hogy nézne ki, ha meg sem köszönném őket... Tényleg isteniek!
És tudod, tényleg szeretlek. Mert ilyen vagy hozzám... Hogy még salátát is készítesz. Csak nekem.

Édes szívem

- Van itthon lekvár? - kérdi a legkisebb.
- Majd akkor, ha eszel a levesből - feleli Zé.
- Hahaha... - nevet fel gúnyosan Fixi, így jelezve Zének, mennyire veszi komolyan, amit mondott. Már indul a pinceajtó felé, mikor Zé utánaszól:
- Elvittem az összeset... Egyet sem találsz.
Erre Fixi magából kikelve üvölti, hogy "te mekkora bunkó vagy", leveszi a lekvárt a polcról, majd elsiet vele a konyhába. Próbálja kézzel lecsavarni az üvegről a fedelet, nem megy. Próbálja késsel, nem megy. Megáll, elindul, kezébe temetve a fejét gondolkodik. Zéhez ugye nem mehet, pedig ő fel tudná bontani. Bocsánatot kérni meg... Na azt nem.
Zé figyeli a szeme sarkából, egy idő után megszánja. Odamegy hozzá, majd egyetlen kézmozdulattal kinyitja az üveget.
- Na látod! Ha én most olyan lennék, mint te az előbb, akkor nem nyitottam volna ki!
- Ki kért meg rá, hogy kinyisd? - felesel vissza a legkisebb. Erre Zé, ahogy egyetlen kézmozdulattal  lecsavarta, most úgy tekeri vissza az üvegre annak fedelét. Drága kisfiam pedig néz megdöbbenve, bután maga elé... Mire Zé újra megszánja.

Feltétlen

Jót mosolyogtam, mikor ma délelőtt Szilvia ezzel fejezte be a telefonbeszélgetésünket:
- Most pedig add nekem Zét, mindenképp beszélnem kell vele süteményrecept ügyben!

Juli néni, Kati néni...

Van az egyik lányom barátnőjének anyukája. Ezer éve ismerem, sokat beszélgettem vele annak idején, tudok arról is, a házastársi hűség nem épp az erőssége. Zével is ismerik egymást, hisz szinte szomszédok vagyunk, többször futottak össze és beszélgettek már az utcánkban is. Sőt egyszer Zé vitt át nekik valamit, még említette is, hogy az éppen itthon tartózkodó férj elég morcosan nézett rá, pedig neki még a leghátsó gondolatában se...
Szóval annyira kiakadtam tegnap. A lányom barátnőjének kedves édesanyja írt egy levelet az egyik közösségi portálon Zének, melyben megkérdezte, hogyan készítjük a gyümölcstorta tésztáját. Hát ezt feltétlen Zétől kellett megkérdezni... feltétlen. Nem tőlem vagy bármelyik lányomtól. Hát komolyan... Na.

Felmentés

Tisztelt Tanár Úr!
Kérem Petrát felmenteni a holnapi testnevelés óra alól, mert lusta egészségügyi okok miatt.
Tisztelettel:
...

Hiányzik az anyag

- Zé, vehetnék valamennyi anyagot a hónap elején?
- Ennyire hiányzik, szívem? Vegyél, valami jóféle kolumbiait...
- A párnákra gondoltam Zé, a párnákra!

Mondja és mondja

Az információ -  mintha nem is lenne lényeges - a többi temérdek mennyiségűvel jut el hozzánk, miután Pet beül a szobánkba, s csak mondja, mondja és mondja. Valamikor egy mondat közepén hatalmas levegőt vesz, hogy még hosszú percekig bírja levegővétel nélkül, esélyt sem adva arra, hogy kiküldjük a szobából.
Mint kiderült, drága kislányom azzal henceg az iskolában, ha szóba kerül az örmény-azeri helyzet, hogy az ő nevelőapja ott volt és ő fogta el azt a baltást, s az újságban is benne volt... S akkor körbeállják és kérdezgetik. Még a tanárok is. Huhh, és ez micsoda érzés... Azta.

Nem is tudom

- Zé, komolyan annyira kedves tőled, hogy ennyit segítesz nekem!
- Tudom, szívem! Tudom, milyen rendes vagyok...
- Hát ez az. Nem is tudom, mi lesz velem nélküled.
- ???

Vívódok önmagammal

Nagyon bátortalanul hívtam fel apukámat, mert kérni szerettem volna tőle - utólagosan a születésnapomra. Nyáron ment tönkre a fényképzőgépem akkumulátora, pénzünk nincs újra. Kaptam válaszképp egy "talán"-t, ami után a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Ha nincs pénzünk befizetni a rezsinket, akkor megengedhetem-e magamnak az effajta költekezést? A "mentségem" csak annyi, hogy teljesen félembernek érzem magam a gépem nélkül. Nagyon hiányzik egy-egy pillanat megörökítése.
Anyukám azt mondaná, foglald el mással magad: takaríts, varrj, főzz! De vajon, ha az ember nehéz helyzetbe kerül, le kell süllyedjen a létezés szinte nihil szintjére, ami teret ad az rajta és a környezetén egyre inkább eluralkodó elkeseredettségnek és beletörődésnek? Ez vajon a helyes út? Belefásulni a mindennapok tehetetlenségébe? Amikor már nem szólnak a napjaid, hogy nem akarod észrevenni, hanem egyszerűen nem veszed észre a világ megannyi apró csodáját, vagy egyszerűen csak a szépet. Észrevétlen tűnik el a mindennapok varázsa, ami életben tart.
Fotózni szeretnék újra. Az én régi kiöregedett gépemmel. Mindent, ami megérinti a lelkem egy darabját, ami elvarázsol akár csak egy töredékpercnyi időre. Másnak talán semmitmondó dolgokat: az ablakunk alatt csiripelő verebeket, az őszben nyíló dáliákat, a mélyszürke felhőket, az októberi erdő fátyolos fényeit. Csak ennyit szeretnék...

Behajtanád?

- Zé, behajtanád az ajtót? Hideg van már odakinn.
- Ne te, neeee! Nyee te, ha mondom... Neee! Így gondoltad szívem?

Mesés almás

Anyukámtól kaptam a receptet, ami - mondhatjuk - korunk válságkonyhájának egyik remeke. Olcsó, mégis istenien finom.

A tészta hozzávalói:
50 dkg liszt, 20 dkg cukor, 150 dkg zsír vagy margarin, 2 dl tejföl, 1 sütőpor, csipetnyi só.
A tésztát kétfelé osztom, kinyújtom. Megtöltöm fahéjas, cukrozott reszelt almával. A tészta tetejét villával megszurkálom, megkenem tojással, de cukrozott tej is megteszi, ha tojás sincs otthon.

Amikor kísért(ene) a múlt

Valamikor délelőtt. Szól a telefon.
- Szia! Tudod, ki vagyok?
- Nem.
- Biztos voltam benne, hogy nem emlékszel rám. Pedig én imádom az őrülten szexis hangodat. A mai napig emlékszem rád, nem felejtettelek el. Egyedül vagy?
- Nem és még mindig nem tudom, kivel beszélek.
- Fonyód? Emlékszel a paprikakirályra? Én vagyok a mérnök a partról... Így már tudod?
- Tudom.
- Segíts rajtam... Akarsz velem találkozni?
- Tudom, ki vagy! Tudom, hogy te vagy az a mocskos pedofil állat, aki részegen elmesélte, hogy tette magáévá a tizenegy éves lányát és teszi ezt vele azóta is! Te vagy az a gerinctelen féreg, aki felszedett egy nőt, hogy aztán a henteregjen vele és a lányával, aki tizenhárom éves sem volt. Tudom, ki vagy! Te is tudsz arról, hogy ezeket elmesélted?
Hallom, ahogy bont a vonal... Most biztos azon gondolkodik, bárcsak elfelejtette volna az őrülten szexis hangomat.

Többször felkeltem

Többször is felkeltem éjjel, mert a nagyfiam még nem érkezett haza. Valamikor hajnalban hallottam a kapu nyikorgását, megnyugodva merültem vissza az álmaimba. Aztán mikor Zé elmesélte, hogy látta a fürdőbe kibotorkáló, még magához nem tért gyermekemet, akinek arcára egy hatalmas, fekete pillangó van rámázolva, megint elkezdtem nyugtalankodni.

Majd megszokom

Szigetelték, vakolták, sárgára festették a szomszéd házat. A törött üvegű, kis ablak is eltűnt a tűzfalról, pedig milyen jó volt, mikor a rajta megtörő napsugarak a mi szobánk ablakára verődtek vissza a nyári estéken.
Szép és új, de azért az a régi téglafal az orgonabokorral, amire ráláttam az ablakomból, az hiányzik.

Úgy szeretném

- Jaj anya! Úgy szeretném azt a piros nadrágot, pont illene hozzá az a zöld cipő... Milyen jól néznék ki bennük! - dudorászta Petrus az hálószobánk ajtajában, miközben felemelt kezekkel keringett körbe-körbe, míg végül egyensúlyát veszítve nekiesett az ajtófélfának és felébredt.

Valamikor július derekán

Szinte hihetetlennek tűnt, ami azon a nyári napon történt.
Délelőtt még az egyik belvárosi kávézó teraszán üldögéltünk Zsolttal, aki régi ismerős és az egyik helyi gyülekezet pásztora. Kötetlenül beszélgettünk családról, munkáról, Istenről, gyülekezetekről. Zé hangjából érezni lehetett, mennyire elszánt a hitét illetően. Pedig itthon sosem folytattunk úgynevezett direkt beszélgetéseket erről a témáról: a Bibliáról, Jézusról, egyáltalán a hitről. Mégis...
Délután újra ott ültünk istentiszteleten, nem először ezen a nyáron. Szeretjük ezeknek az alkalmaknak a nyugodt, békés, szeretetteljes hangulatát. Zsolt mintha a délelőtti beszélgetést folytatnák, ránézett Zére, ő pedig azzal a bizonyossággal a szívében felállt és egyszerűen csak megvallotta Jézusba vetett hitét, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. S ha belegondolok, valahol ez a világ legtermészetesebb dolga... Hogy hazataláljunk Ő hozzá.

Ma reggel kaptam egy levelet a gyülekezet vezetőjétől, benne egy igével Jób könyvéből:
Ha van mellette magyarázó angyal, egy az ezer közül, hogy az emberrel tudassa kötelességét;
És az Isten könyörül rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam! Akkor teste fiatal, erőtől duzzad, újra kezdi ifjúságának napjait. Imádkozik Istenhez és ő kegyelmébe veszi, hogy az ő színét nézhesse nagy örömmel, és az embernek visszaadja az ő igazságát.
Az emberek előtt énekel és mondja: Vétkeztem és az igazat elferdítettem vala, de nem e szerint fizetett meg nékem; Megváltotta lelkemet a sírba szállástól, és egész valóm a világosságot nézi.
Ímé, mindezt kétszer, háromszor cselekszi Isten az emberrel, Hogy megmentse lelkét a sírtól, hogy világoljon az élet világosságával.
(Jób 33, 23-30.)
Tudtam, hogy miért küldte. Az jutott eszembe, ó ha valóban angyal lehetnék, akkor biztosan tudnám, hogy mit kell tennem, de még magamat illetően is tanácstalan vagyok, néha annyira elveszettnek érzem magam Isten előtt. Sokszor dühömben még Zét is elküldöm a francba ahelyett, hogy csendben maradnék. Mert még mindig rettegek attól, hogy ő is fájdalmat okoz, de én már nem akarom, hogy fájjon. Nem akarom, hogy darabokra hulljon a lelkem. Hogy segíthetnék neki, mikor teli vagyok félelmekkel? Persze az eszemmel tudom, a szeretet legyőz mindent, legyőzi a félelmet is. S azzal is tisztában vagyok, hogy semmi nem történik véletlen...

Csendet...

Jó volt a megérzése Szilviának, tizenkettőig valóban nyomtam az ágyat. Ő nem is hívott, bezzeg a mobil egész délelőtt csörgött, Zét hívogatták innen-onnan. Legszívesebben magamra húztam volna paplant, takarót, párnát, hogy csend vegyen körül, de dél körül feladtam, inkább kikászálódtam az ágyból és elvánszorogtam a fürdőszobáig. Ideje volt, hogy valami életet leheljek magamba, így egy jó forró zuhany után neki is álltam főzni visszafeküdtem egy kis időre, hogy aztán tényleg hozzákezdjek a főzéshez.
Valami fránya vírus üthetett ki.

Túlélni (az éjszakát) Picassoval

Pablo Picassoval mindig úgy voltam, hogy jobb szerettem az életéről olvasni, mint a műveit nézegetni. Elismerem én a munkásságát, betéve tudtam annak idején a korszakait, műveinek címét is. Bár a Guernica elemzésétől a hidegrázás kerülgetett, mert minden tanár úgy vetette rá magát a témára, mintha a művésznek ez lenne az egyetlen alkotása.
Ma mégis épp ez a mű volt az, ami mosolyra fakasztott. Egy karikatúrán találkoztam vele, ahol a bejárónőre bízták a szoba takarítását. Káosz, majd rend mindenütt. Nem csak elgondolkodtam a két kép közti különbségen, de tovább is gondoltam azt elvonatkoztatva a mű eredeti mondanivalójától. Majd rákerestem Picasso többi művére, hátha... De nem.

Mi a nyavalya?

Éreztem én már kora este, hogy valami nem stimmel velem. Míg pakoltam a ruhákat, időnként megszédültem, enyhe hányinger is környékezett. Gondoltam, nagy bajom nem lehet, mert senkinek nem tűnt fel, hogy alig állok a lábamon. Azt azért mégsem gondoltam, hogy az esti fürdésnél - talán a melegvíz hatására - alle cuzámmen távozik belőlem a mai ebéd. Még szerencse, hogy nem vacsoráztam.
Fürdés után leroskadva az ágyra még morfondíroztam egy kicsit, hogy most lefeküdjek-e, de mivel Zé rám se hederített, inkább úgy döntöttem kábítom magam még egy kis nu jazz-zel és nyelek nagyokat, hátha megúszom a folytatást... Nem mintha az érdekelne valakit is.

Van egy mondat...

„Szükségem van rád.” De hogyan? És miért? Egyszerűen azért, mert vagy, létezel, élsz. Mert megnyugtató érzés számomra a létezésed. Nem lehet megmagyarázni, hogy miért. De nem is kell. Önzés ez? Egy picit, talán. Azért van szükségem rád, mert a bennem lévő szeretetnek van szüksége rád. Téged választott, téged akar szeretni. És neked akar adni minden szépet és jót, amit addig összegyűjtött. És ha ez megtörténik, ez számomra mindennél több. Vagyis, valóban, ebben van némi önzés, hiszen mindez engem (is) boldoggá tesz. Ha te boldog vagy, én is az vagyok. Ám ha te is ugyanezt éled meg, akkor már nem önzés, akkor valóban igazzá, tisztává, önzetlenné válik a mondat. 

Létezik ez a mondat. 

(Csitáry-Hock Tamás)

Azok a születésnapok

Kamilla a napokban lett tizenhat, jómagam negyvenhárom, anyukám hatvanhárom, Máté fiam pedig ma töltötte be a tizennyolcadik életévét. S most október elejéig szünet.
Mikor végigsorolom magamban a születésnapokat, valamiért mindig Máté jut eszembe, aki időnként, ha cseng a telefon, megköszörülve a torkát így szól bele:
- Halló tessék, (család neve) rezidencia! Mit óhajt?
Ilyenkor a vonal túlsó végén síri némaságba burkolóznak egy röpke pillanat erejéig, majd gyorsan leteszik a telefont. Mi meg intelligens emberhez méltón hangosan röhögcsélünk, miközben próbáljuk magunk elé képzelni a hívó arckifejezését.

Lesz másik

Az a munkalehetőség, amiben pár napja még reménykedtem, nem jött össze. Így utólag azt mondhatom, szerencsémre. Így aztán rossz kedvem sincs a történtek miatt.

Pipulka után szabadon

Ma alant szállnak
a felhők. Hoppsz! Nézz ide,
felültem egyre...

Ez már bűnügy, az bizony

Mint megtudtuk, a szomszéd nem úszta meg a c-típusú állampolgár tegnap esti látogatását. Két HILTI fúrógépe és egy sarokcsiszolója bánta. Valószínű az adott időpontban már csak a kerékpárokért jöttek volna vissza. Nekünk is voltak, de azokat már ellopták.
A héten a tizenharmadik bejelentés érkezett hasonló esetről a rendőrségre. Mindegyik a környékről. Csak mert az országban nincs szervezett... Nem folytatom.

Dilemma

Most akkor legyek irigy az ország keleti részén élő állampolgárokra vagy ne? Mert ezt a hideget nem szeretem...

Cigánybűnözés, ne már...

A szobánkban olvasgatok, miközben fél füllel hallgatom az ereszen átfolyó víz csörgedezését.
- Végre esik, végre esik - mormolom magamban, mint valami csendes, békés eszelős, mert annyira vártam, s olyan megnyugtatólag hat rám most az eső minden apró zaja. Hangos kiáltásra rezzenek össze, kicsit meg is ijedek. Egy férfi önmagából kikelve mondja és mondja a magáét. Fel sem eszmélek, Zé már ugrik a fotelből, épp csak cipőt kap a lábára, úgy rohan kifelé. A kutya ugat és morog, nem akar elhallgatni. Végül csak elcsendesedik a környék, de Zé nem jön.
A kíváncsiságom erősebb az ijedelemnél, megyek utána. Látom, a szomszéddal beszélget, aki mint kiderült, már jó ideje kinn álldogál a teraszon. Épp az építkezéshez szükséges szerszámait vette számba, mikor arra lett figyelmes, hogy egy idegen lopakodik az udvarán. Nem tudom, melyikőjük lepődött meg jobban, de a szomszéd szerencsés volt, jótékonyan rejtette el a fedett terasz árnyéka az egyébként is felhős éjszakában. Ösztönösen kiáltott rá az illetéktelen behatolóra. Az ijedtében neki rohant a kerítésnek, de azért (sajnos) még időben sikerült meglépnie.
Nos, majdnem tanúi lettünk annak, amit megélhetési bűnözésnek neveznek. Csak azt nem tudom, nekem miért is nem jut eszembe ilyet csinálni? Mert megmondták, ebben az országban nincs cigánybűnözés. Tehát nekem kellett volna, hogy ilyenen járjon az eszem. De akkor mit keresett itt ez a "kedves", hiperpigementált fiatalember?
Eszembe jutnak egyik lányom mosolyt fakasztó szavai évekkel ezelőttről:
- Nem vagyok rasszista, de egyre inkább...

Végre...

Esik.

Önbizalom

Teljesen mindegy milyen pulcsiban megyek, mindenképp jól nézek ki! (by Félix)

Nyáron készült fotók - Sziki sóvirág

Az előző bejegyzés kapcsán. "Megfakultak a nyáron szedett, csokorba kötött virágok..."

Az ősz illata

Emlékszem, mikor egy késő augusztusi reggelen megéreztem az ősz illatát, szinte belesajdult a szívem. Akkor tudatosult bennem igazán, micsoda iramban repült tova a nyár, a terheink elvettek teret és időt, alig jutottak percek és órák az egymással való törődésre, az egymásra figyelésre, mert szinte minden pillanatunknak ura volt a létért való küzdelem, amiről úgy éreztük időnként felemészt minket.
Nézem a kicsiny kertünket, már csak a paradicsom piroslik, egy kevéske petrezselyem zöldül az ágyás szegélye mentén. Zizeg a száraz fű a talpunk alatt, kókadtan lógnak az aranyeső sápadt levelei a kerítés mentén. Megfakultak a nyáron szedett, csokorba kötött virágok is. Csak az északi falra felfutó vadszőlő virít zölden, egyre magasabbra és magasabbra törve keres támaszt magának.
Esőért kiált a természet. Én is esőért kiáltok Uram! Esőért, ami megöntözi a lelkünket, hogy ne fogyjon el a remény. Nem, nem vagyok megkeseredett. Inkább csak szomorú vagyok, és olykor elbizonytalanodom. Mert szeretnék lépni, de nem tudok. Mert nem engedik, hogy lépjek. Ott van előttem az út, amit végig kell járnom. Már annyiszor megálltam, megpihentem, letértem és annyi akadályon túljutottam. Talán most értem abba a korba, hogy úgy érzem, már nem akarok állni, kitérőket tenni, menni szeretnék tovább és tovább. Csak még arra nem találom a választ, hogyan és miképp.

Mondom a magamét

Egy ismerősöm több éve munkanélküli, akárcsak jómagam. Annak idején visszautasította az önkormányzati támogatást, mert mint mondta, ő nem fog az aljával utcát söpörni. Így semmiféle orvosi ellátásra sem jogosult. Aztán nem ment el a munkaügyi központba meghosszabbíttatni a regisztrációját, mert egyszerűen lusta volt rá. Nem rég ugyan elvállalt egy üzletkötői munkát, de ahhoz meg vállalkozói engedély kell, így onnan a cégvezetés jóindulatából csurran-cseppen csak valami.
Időnként felhívom, mert tudom, rajtam kívül nem igazán keresi senki. Magára maradt. Tudok arról, hogy néha kenyérre sem futja, éhezik. Pár napja mi segítettünk neki.
Tegnap Zé talált egy munkalehetőséget számára a helyi újságban. Felhívtam a céget, csupán egy tesztet kell kitölteni, mindenkit felvesznek, aki sikeresen kitölti. Persze a meló nem egy leányálom, gépsoron alkatrészek összeillesztése. A fizetés is kevés, de kapna mellé étkezési utalványt, ruhapénzt.A mai napon tízre kellett volna mennie. Ő akkor csörgött rám. Otthonról. Beteg. Most itt be is fejezhetném, teret adva ezzel az indulataimnak, de az illető elmondása szerint pénteken is lesz felvétel. Talán akkor el tud menni, ha addigra meggyógyul... Sőt már egy másik helyről is keresték.
Próbálok mosolyogni, miközben magamban mondom a magamét, mert minek görcsölök én azon, hogy neki munkahelye legyen, mikor ő talán nem is akar dolgozni? Na majd meglátjuk...

A Terítő

Hát elég furcsán nézett rám Zé, mikor feltettem a frissiben szerzett, csipkeszegéssel díszített terítőt a hálószoba ablaka elé.

- Mi bajod vele?
- Ez egy terítő...
- Az. De ezt ki tudja? Sötétítőnek épp megfelel. Sokkal szebb, mint a régi.
- Szívem, ez akkor is egy terítő...
- Igen???
Feladta, inkább kiment a szobából.

Nem látom a kiutat

Nos gondolkodhatunk... Melyik közüzemi szolgáltatást kapcsolják ki nálunk először talán még a hónapban? A vizet, a gázt vagy a villanyt? Ahol lehetett visszavettünk, a szolgáltatásokat módosíttattuk, hogy kevesebbet kelljen fizetni. S most valahogy mégis úgy tűnik, ennyire futotta, hiába van munka a láthatáron, az idő kevés ahhoz, hogy a tartozásokat rendezni tudjam.
Sosem gondoltam, hogy egyszer szembe kell nézzek azzal a ténnyel, hogy nem tudok gondoskodni a gyerekeimről, bármennyi is szeretnék. Éveken keresztül sikerült, egyedül... De most egyszerűen nem megy.

Miért bántottad?

- Miért bántottad?
- Miért bántottam volna?
- Rosszindulatú voltál vele.
- Ne mondjon ilyet...
- Ez még nem ok arra, hogy így bánj vele. Miért kellett vele rosszindulatúnak lenned?
- Mert az akartam lenni és kész!
- Micsoda? Rosszindulatú akartál lenni?
- Igen. Rosszindulatú akartam lenni. Na és akkor mi van? Veled még sosem fordult elő?
- Nem... Régebben mégis, voltam az. De nem úgy, mint most te...
Persze ez nem ment fel semmi alól. Volt olyan, hogy rosszat akartam másnak. Mert annyit "ütött-vert" a szavaival, alázott meg a tetteivel, hogy úgy éreztem belepusztulok. Azt akartam, hogy neki is fájjon. Hogy érezze, milyen az, ha a fájdalom belemar a szívébe, a lelkébe, hogy megbéklyózza az elméjét, a gondolatait. Pedig tudtam, a bosszú csak arra jó, hogy önmagunk lesüllyedjünk a másik szintjére. Vagy még lejjebb. Nincs jogom beleavatkozni a másik életébe, nincs jogom arra, hogy rosszat akarjak neki. Mert valamiért az az ember ilyenné vált. Nem született gonosznak, az évek nyomorították meg, s emiatt lövöldözi a mérgezett nyilait a másik felé. A saját mérgeivel próbál gyilkolni, amik már évek óta mételyezik a lelkét. Ha engeded, s amíg engeded.
Már megbántam, hogy másnak rosszat akartam, mert ezzel magamnak ártottam a legtöbbet. Isten bocsássa meg...

Macskák és egerek

Nem tudom, miféle aura lengte körbe a házunkat, de éjjel egy hatalmas fekete kandúr nézett befelé a lányok szobájának ablakából - mintegy ugrásra készen, reggel pedig egy fehér macska vizslatta érdeklődve a konyhánkat az ablak üvegén keresztül. Később tovább sétálva a párkányon annyira elterelte valami a figyelmét, hogy észre sem vette, ahogy Zé ablakot nyit, és szólítgatni kezdi.
Persze lehet az is, hogy nincs itt szó semmiféle auráról, egyszerűen csak az egerek szaporodtak el felénk.

A drága és kedves...

- Szívem, mennyi idős is leszel a közeljövőben? Harmincnégy?
- Jaj, már Zééé...
- Ja, persze... Fordítva...

- Szívem, eljönnél velem a boltba? Szükségem lesz egy vén szatyorra.

Ennyit éltem meg... Megéltem?

43.

Mert már felnőtt

- Anya, én haza akarok költözni!
- Te jó ég! Mi történt?
- Elköltöztem az albérletbe...
- De... Ezt akartad, nem?
- Igen, de nem jó. Egyedül vagyok és nem akarok egyedül lenni. El akarok menni innen...
- Mióta vagy ott?
- Egy órája...
- Egy órája??? Egy órája költöztél oda???
- Igen, a Tibiék hoztak el...
- Mit szól ehhez Tibi?
- Ő mondta, hogy ne jöjjek el tőlük, mindenki mondta... Azt szerette volna az egész család, hogy maradjak ott, átrendezték a szobát is miattam.
- És akkor?
- Hát én akartam eljönni... Mert féltem, mi lesz a Tibivel.
- És most?
- Vissza akarok menni a Tibihez... A Tibit akarom.
- Akkor most mi lesz?
- Nem tudom, de már eltörtem egy angyalkát is, ami a hűtő tetején volt.
- Angyalkát? Azt mondtad arab, akitől bérled a szobát.
- Az, de elég fura, mert kis virágmintás ingei vannak és a vécépapír is rózsaszín... És különben is a Tibit akarom.
- Akkor hívd fel Tibit!
- De most hogy hívjam fel, miután elhoztak ide?
- Hát egyszerű, elmondod neki, amit nekem... Az angyalkát nem kell, csak a többit.
- Jó, akkor most leteszem.

Azóta visszaköltözött. A Tibihez...

"A reneszánszból itt ragadt figura"

Felvettem a telefont, de alig tudtam figyelni a szavakra, mert a mélyből akaratlan törtek elő az emlékek, a könnycseppek ott ültek a szemem sarkában, de nem tudtam sírni, nem akartam sírni, mert volt valaki a vonal túlsó végén, aki segítséget várt, s Zé sem értett volna meg és a gyerekek sem. Én pedig nem szerettem volna magyarázkodni.
Egy időben mindig felénk vezetett az útja, megállt a kapuban kopottas, szedett-vedett ruhájában, rám mosolygott, s csak annyit kérdezett:
- Na ugye, tudod miért jöttem?
- Persze Gyuri, gyere nyugodtan!
Leült a gépem elé, intézte a leveleit, olvasgatott, keresgélt, majd megmutatta a festményeit, elmesélte újra és újra a Szahara-expedíción szerzett élményeit, s mindig emlegettük a meséit is, amiket a gyermekeim már óvodás koruk óta ismertek. Csak hallgattam a szinte hihetetlen történeteit, keserédes meséit a múltról. Volt valami különleges benne, amiért nagyon kedveltem őt. Nem tudnám leírni, mi volt az, talán nincsenek is rá szavak. Az egész lényét átjárta, már a kapuban felejtett cinkosan szelíd mosolyában ott bújkált a jöttekor. Ami miatt nehéz volt útjára engednem a dolga végeztével. Olykor ott álltam a házunk előtt, s csak néztem egyre távolodó, kedvesen esetlen járását, míg ő maga el nem tűnt a fák alatt. Ő így ír magáról:
"A reneszánszból itt ragadt figura, tollal, ecsettel, jobb híján számítógéppel - író, újságíró, talán festő is, kultúraszervező, szellemi ezermester. Ennyi. Festek, mert kell az nekem a teljes élethez. Meg mert tanultam ezt-azt, és nem szeretném, ha nem adhatnám tovább. Volt néhány kiállításom, lesz is. Megjelent néhány könyvem, remélhetőleg még néhány megjelenik. Élek, ahogy tudok, vagyok, aki vagyok."
Most értesültem róla, hogy Földvári Gyuri pár napja elhunyt, már nem itt írja a meséit. Most többen hangoztatják, hogy a barátjuk volt, de én nem merem ezt leírni. Kedveltük egymást, olykor egymás mellé sodort minket az élet, hogy életünk pillanatnyi titkait egymás fülébe súgjuk, hogy aztán azok tova suhanjanak a könnyed nyári széllel...