Vizsga

Hát megvan a mesterfokozat. Szombaton még azzal a gondolattal indultam el Székesfehérvárra, ha meglesz a vizsgám, biztos nagyon elégedett leszek magammal, most csak azt látom, megint valaminek az elején tartok, tán még inkább, mint eddig bármikor. De azért eszméletlen jó érzés, hogy sikerült... Annyit, de annyit kaptunk ebben a pár napban.
Talán ki is aludtam magam, bár erről nem vagyok meggyőződve... Visszahúz az ágy.

Hétvége

Várom a holnapot, de még nem tudom elképzelni, milyen is lesz az, mikor Zé és a gyerekek itthon maradnak, én meg valahol teljesen másutt töltök el négy napot, s még csak telefon sem lesz nálam...

Lassan kutyabaja...

Cseppke megkapta az újabb injekciókat. Ma már sokkal bátrabb volt, még csak nem is nyüszített. Állítólag rohamosan javulni fog az állapota. Most már megnyugodhatok?

Hogy ne lássák

- Zé figyelj, szeretnék majd egyszer ilyen nagy, magas autót, mint ez itt!
- Ez BMW.
- Jó, nem kell annak lennie, csak ilyen magas legyen! Tőlem lehet akár Honda is!
- És mit fogsz te egy ilyen nagy és drága autóval csinálni szívem?
- Hát majd vagánykodok vele a csúcsforgalomban lehúzott ablakkal, s persze beszólogatok mindenkinek! Egy ilyen autóval már megtehetem.
- Ja, és napszemüveg is lesz rajtad.
- Persze, az mindenképp. Hogy ne lássák, mennyire félek...

Amikor a kutyának van baja

Cseppke ma három injekciót is kapott az állatorvosnál. Muszáj volt elvinni, mert tegnapelőtt már a lábain állni is alig tudott, csak aludt egész nap, bár most meg gondolkodhatunk, mit eszünk majd hónap végén. Mindenesetre jó volt látnom, hogy délután már felkelt és Fixi elé sietett, de még nem vagyok nyugodt. Mondhatni, aggódom. Mint olvastam, a babéziózis igen alattomos betegség.

Gyöngyszem

"Őseink cölöpházakban, vermekben, sátrakban és GYurtákban éltek."
Nem tudom, mit szólt a tanár, mikor olvasta a fiam válaszát a dolgozatban. Óra után csak annyit mondott neki, arról sikerült meggyőződnie, Félix egészen biztosan nyomon követte a nyári olimpiai játékok eseményeit.

Kései virágaim

Meghalt

Már az is csoda volt, hogy Gábort elértük telefonon, arra pedig szavakat sem találok, hogy a gépem a megbeszélt időre kész lett. Pár napja még elkeseredve ültem előtte, ujjaimmal céltalan játszadoztam a billentyűzeten, mert a monitoron csak egy rövidke szöveg jelent meg, valami ilyesmi: fuccs a windowsnak...

Megszólalni is alig

Édus itthon volt pár napig. Csak mondta, mondta és néha beszélgettünk is. Így aztán teljesen meglepett, mikor rá pár napra felhívott, hogy mennyire hálás, hogy mi annak idején még a szexről is őszintén, mert a Tibi a szüleivel nem és képzeljem el, meg különben is tanácsot szeretne kérni... Én pedig olyan zavarba jöttem, hogy megszólalni is alig tudtam.

Pierre jött...

Valamiféle kettős érzés volt bennem az autónk eladását illetően. Időbe került, mire meggyőztem magam arról, hogy muszáj eladnunk. De még akkor sem mertem belegondolni abba, hogy egyszer csak feltűnik maga a vevő...
- Hát elmész Döncike - suttogtam magam elé, mikor aláírtuk az adásvételi szerződést. Döbbentem néztem egy pillanatig a papírra, hisz mindig is hülyeségnek tartottam, ha valaki nevet ad az autójának. Mert azok csak tárgyak, nem? Azt meg végképp nem tudtam hová tenni, mikor azon kaptam magam, hogy kicsordul a könnyem, ahogy néztem a távolodó autó után. Ott álltam, mintha csak arra vártam volna, hogy visszaforduljon. Pierre (mert francia) meg csak ott állt megszeppenve, csendben várakozva. Ránéztem, végigsimítottam a kezemmel az ezüstösen csillogó karosszériáját, talán még rá is mosolyogtam. Szép ez az autó, szeretni fogom - gondoltam magamban szinte párhuzamosan azzal, vajon normális, hogy negyven felett ennyire érzelgőssé válik az ember?

Amikor nincs áram

Már jó pár perce hazaértünk, amikor a legkisebb észrevette, hogy nincs áram a lakásban. Távollétünkben az áramszolgáltató kikötötte a vezetékeket. Mint utólag kiderült, tévedésből.
Nem kívánom senkinek azt a szívszorongató érzést... Mintha megfagytak volna a percek, s nem akarnának felolvadni, hogy tova lóduljanak.

Ki vagyok én neked?

Zé azt mondta, én vagyok az ő vitorlás hajója. Ő pedig az óceán. A hullámain ringat engem, a világ végére is elvisz magával, sőt még azon is túlra egészen az idők végezetéig. Ez aztán a szerelem, ez bizony - gondoltam magamban. Aztán ránéztem az előtte heverő nyitott könyvre és kicsit elbizonytalanodtam. Mert a dolog úgy kezdődött, hogy miközben ő elmélyülten olvasott, én rámásztam átöleltem, s a fülébe harsogtam feltettem azt a tipikusan női és abban a pillanatban is helyénvaló kérdést:
- Ki vagyok én neked?

Nem adja fel

Mókás az, ahogy a tizennyolc éves nagyfiam egy hangosan ciripelő, fekete tücsköt üldöz egész este a lakásban. Egyelőre a tücsök áll nyerésre. De nem adja fel, nem adja fel...

18-as karika

Nem értem, hogy egyes férfiak miért gondolják azt, ha egy nő kettőnél több gyereket szült, annak annyira tág a hüvelye, hogy egy lovaskocsival is el lehet benne közlekedni. Legutóbb nyáron vágták ezt a fejemhez, bevallom először elkerekedtek a szemeim, de utána csak egy jót mosolyogtam a hallottakon, mert eszembe jutott Zé, aki annyiszor suttogta már a fülembe:
- Imádom, mikor így szorítasz...
Azt hiszem, ezek a tudatlan férfiak azok, akik a női ejakulációról is azt gondolják, hogy a másik bepisilt. Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy ilyen hozzáállással milyenek lehetnek az ágyban.

Azt kell megmutatnod, amid van

Sosem voltam a divat bolondja. Sokáig magamnak varrtam a ruháimat, csak azt vettem fel, ami igazán kényelmes volt. Zsákruhákat hordtam, takargattam mindenem, mert azt gondoltam, így eltűnök az emberek vizslató tekintete elől. Aztán megismertem Gabikát és az aprócska üzletét. Egy életre szóló élmény volt azzal a nővel találkozni, teljesen megváltoztatta az öltözködéshez való hozzáállásom. A szlogenje ennyi volt: - Azt kell megmutatnod, amid van...
Megkérdezte, milyen stílus áll közel hozzám, s míg vetkőztem egy halom ruhát dobált elém. Nem csak olyanokat, amilyeneket elképzeltem. Megmutatta, hogy kell melltartót hordani, milyen legyen a bugyi vonala, hogy eltakarja a hasam. Gabika tanított meg arra, hogyan kell begombolni igazán nőcisen egy inget és mily módon kell belepasszírozni magunkat egy nadrágba. Felöltöztetett, s belenézve a tükörbe, mintha valaki más nézett volna vissza rám. Sírni szerettem volna, hosszú évek óta először éreztem magam szépnek. Így moletten is. Ott állt velem szemben a NŐ, akit addig rejtegettem. Egyszerre akartam mindent. A csipkés inget mély dekoltázzsal, szűk vonalú blúzokat, a húsos combokra feszülő virágmintás farmert.
Élveztem, ahogy a férfiak megfordulnak utánam az utcán, el akarnak csábítani, ott felejtik a szemüket a melleimen, még azt is, hogy mocskos megjegyzéseket tesznek. Pedig akkor sem követtem a divatot. S csak azt vettem fel, amiben jól éreztem magam.
Persze a régen jól bevált zsákruháimtól nem volt szívem megválni. Zé dobálta ki mind, miután összeköltöztünk. Ő is öltöztetni akart, de másképp. Talán dögösebb, igazán trendi nővé szeretett volna varázsolni. Nem sikerült neki. Mert szeretem mind azt, ami vidéki és romantikus stílusú: a "boszorkányos" cipőt, a csipkés-fodros blúzokat, a lenge tunikákat... Igazán ezekben érzem jól magam.

Fogyókúra

- Zé, hoztál nekem meglepit?
- Nem hoztam szívem!
- Miért nem hoztál?
- Nem jelezted, hogy igényed volna bármire is.
- Ha mondom, akkor az már nem meglepetés.
- Na jól van! Tessék! De ne úgy bontsd ki, mint egy gyerek... Csak szép lassan, türelmesen!
- Dobostorta, a kedvencem...

Az a kamaszkor

Nehéz tudomásul vennem, hogy a legkisebb is kamaszkorba lép. Kérdőre is vontam, miután maga után bevágva az ajtót sértődötten távozott itthonról:

- Elgondolkodtál azon, hogy mentél el délután?

- Miért? Esetleg mert nem adtam neked PUSZIKÁT, mint szeretted volna? - válaszolta gúnyos, flegma hangon. Még haragudni sem volt időm, annyira röhöghetnékem támadt, valószínűleg kínomban...