Végre fotó

De mi lesz holnap?

Azért valamennyire jó érzéssel tölt el az, hogy holnap már csak egy levél feladása vár rám, minden egyéb hivatalos ügyet elintéztünk a mai nappal bezárólag. Így most akár kényelmesen és nyugodtan hátradőlve kortyolgathatnám a teámat, hisz megúsztuk azt is, hogy holnap leszereljék a villanyóránkat. Viszont a kérdés ott motoszkál bennem, ha akarom, ha nem: vajon hogyan tudjuk befizetni a számláinkat és miből fogunk megélni a következő hónapban?
Nem is tudom, de valahogy képtelen vagyok a felszabadult örömre, mert "mostanában" annyira bizonytalan a HOLNAP. Nem csak a miénk, sok emberé ebben az országban. Időnként csak azt érzem, csak ássuk és ássuk a pincében a gödröt ahelyett, hogy felfelé építkeznénk. Mert mások ezt akarják. Én nem szeretnék ásni... Az embernek lételeme a fény. Minden szinten.

Ki akarja húzni azt a gyufát

Nem lehet eléggé álmos a legkisebb ahhoz, hogy ki ne húzza nálam a gyufát nadis ténykedéseimre célozva:
- Anya, te hová mész ilyen korán?
- Orvoshoz megyünk Zével.
- Azt hittem, a vasútállomásra készülsz!
- Hová?! Miért mennék a vasútállomásra?
- Tudod... A 9 és 3/4. vágányról indul a vonatod Roxfortba. Csak el ne felejts átmenni a falon!

Nadi kettő

Néha muszáj, hogy legyen egy kis csend a nagy hangzavar közepén. Így elmarad ez, nem készül el amaz. Mert kell, hogy legyen idő olyanra is, ami igazán fontos a számunkra. S hogy ne ragozzam tovább, csak annyit szeretnék leírni: megvan a pránanadi kettes szint, amit követ majd a hármas, hogy egyszer elérhessem a negyediket.

Zé és a tavasz

- Tudod Zé, hogy nem szeretem a nyögve-nyelős dolgokat!
- Ugyan szívem, még hogy nem szereted te azt... Nagyon is szereted.

Azért még elcsíptük az utolsókat

Március tizenötödike

Mi magyarok olyanok vagyunk, szeretünk vissza-visszanyúlni a múltba. De a múlt - véleményem szerint - nem változtatja meg a jövőt. A jelenünk az, amire figyelnünk kéne, amit meg kéne értenünk, amiért tennünk kellene, hogy tovább tudjunk lépni a jövőbe. Nem bandukolni, nem csoszogni... nem csúszni-mászni. LÉPNI.

Nőnap

"Az igazi Nőt a férfi engedi élni. Mert a Nő ugyanúgy ember. És Társ. A férfi társa. Mindenben. Mindent megtehet érte: moshat, főzhet, takaríthat - de nem azért, mert ez a dolga. Hanem szeretetből. Szeretetből, amit a férfi észrevesz, és viszonoz. Talán mos, főz, takarít - vele együtt. Vagy csak egyszerűen nem vár el mindent tőle. Nem teszi szóvá, ha nincs kész időre az ebéd, vagy kicsit gyűrött az ing. Mert nem ez legfontosabb számára. Nem az ebéd, nem a tárgyak, nem a külsőség. Hanem a Társ. A Nő. Az igazi."
(Csitáry-Hock Tamás)

Ki erre, ki arra

Hazajött a nagylányom hétvégére, a kisebbik pedig elutazott. Ilyenkor mindig elgondolkodom azon, hogy leszünk-e még valaha együtt? Leülhetünk közösen egy asztalhoz?
Felnőnek, kirepülnek, vissza-visszatérnek, de sosem egy időben.

Tavasz

Zé ablakot nyit, hűvös szellő járja át a lakást magával sodorva a készülő ebéd illatát. A környékbeli háztatőkön galambok turbékolnak a korai márciusi napsütésben. Cseppke a fűben napozik, teljesen leköti figyelmét az udvarán serénykedő szomszéd, ahogy szedegeti a télen lehullott diót a fa alól. A friss hajtások utat törnek maguknak a még hideg földben, a fák rügyei is növekedésnek indulnak a nap felé nyújtózkodva. Egy szóval tavasz van.
Zé körül sertepertélek a konyhában, talán az útjában is állok időnként, de nem szól érte, csak megmosolyog.
- Szeretnék mutatni neked valamit a hálószobában! - próbálom megkörnyékezni, mire ő nevetni kezd.
- Drágám, amit mutatni szeretnél, én azt már láttam reggel...
- Most mire gondolsz?
- Amit látok rajtad, arra. De most dolgom van, mint látod. Halaszthatatlan.
- Hmm... Látom.
Egyébként tavasz van... Igen.

Zé a vonaton

Jó érzés az, mikor megcsörgetem Zét, mert el szeretném mondani neki, mennyire félembernek érzem magam nélküle, de még ki sem mondom a szavakat, ő már azzal kezdi, legszívesebben a pályaudvarról visszafordult volna és utána két megállóhelynél is elgondolkodott azon, hogy leszáll a vonatról, hogy felüljön egy errefelé indulóra.