Zé ablakot nyit, hűvös szellő járja át a lakást magával sodorva a készülő ebéd illatát. A környékbeli háztatőkön galambok turbékolnak a korai márciusi napsütésben. Cseppke a fűben napozik, teljesen leköti figyelmét az udvarán serénykedő szomszéd, ahogy szedegeti a télen lehullott diót a fa alól. A friss hajtások utat törnek maguknak a még hideg földben, a fák rügyei is növekedésnek indulnak a nap felé nyújtózkodva. Egy szóval tavasz van.
Zé körül sertepertélek a konyhában, talán az útjában is állok időnként, de nem szól érte, csak megmosolyog.
- Szeretnék mutatni neked valamit a hálószobában! - próbálom megkörnyékezni, mire ő nevetni kezd.
- Drágám, amit mutatni szeretnél, én azt már láttam reggel...
- Most mire gondolsz?
- Amit látok rajtad, arra. De most dolgom van, mint látod. Halaszthatatlan.
- Hmm... Látom.
Egyébként tavasz van... Igen.
