2014. július 31.

Tenyerén hordoz minket


Úgy éreztem, szilánkokra hasítják a lelkem. Azt hitték üthetnek, vághatnak a végtelenségig, nekem nem árt, mindent kibírok. Senki nem vette észre, mennyire elfáradtam, hogy a hónapok alatt olyanná váltam, mint a fogyó hold. Felőröltek az állandó harcok, a magyarázkodások, értetlenkedések, követelések... Hogy mindegyik szajkózza a magáét. Már nem bírtam hallgatni, hogy útjukba vagyok, mert nem elég, amit adni tudok, mindig több és több kell. Menekülni akartam... Nem, nem azért, mert igazságtalannak éreztem, ami velem történik, egyszerűen csak azt szerettem volna, legyenek elégedettek, nélkülem. Menni szerettem volna, csak el messzire... bele a végtelenbe. Megpihenni a véget nem érő csendben.

Zé talán az utolsó pillanatban fogta meg a kezem. Beültetett maga mellé az autóba, valahol lekanyarodott a fő útról. Fák hajoltak fölénk, virágok szegélyezték az utat. Aztán ott ültünk a tó mellett a padon. Zé próbált belém lelket önteni, olyan messzire éreztem magamtól, mintha valami vastag ködfátyol ereszkedett volna kettőnk közé, ami letompítja a fényeket, a hangokat... Néztem, ahogy rámutat a pillangóra az asztalon. Az asztal szélén toporgott apró lábain, mindig kicsit arrébb és arrébb vonszolva magát, mintha béna lett volna.
- Talán megsérült a szárnya - szólt Zé.
- Talán. De akkor soha többé nem tud repülni - suttogtam inkább csak magamnak szomorúan, miközben a pillangó felé húzódtam. Lassan nyújtottam a kezem, hátha sikerül felemelnem valahogy az asztalról anélkül, hogy a szárnyait érinteném. Az egyik ujjam már közvetlen előtte pihent, mikor aprócska lábaival felmászott rá és széttárva szárnyait tovaröppent a fény felé. A tűnő pillanat olyan sebességgel morzsolódott szét, hogy még meglepődni sem volt időm.
- Hát elrepült - néztem utána.
 Zé rám mosolygott:
- Tudtam, hogy nem birod ki, hogy közelebb ne menj hozzá! Talán megijedt tőled...
- Nem, nem ijedt meg. Akkor nem mászott volna fel az ujjamra... Hisz onnan repült el. Nem figyeltél?
Hála öntötte el a szívem. Hálás voltam a magasba nyúló, bennünket oltalmazó fákért, a színesen mosolygó virágokért, a szélben hajladozó fűszálakért, a tovaröppenő pillangóért. Zéért, aki elhozott erre a helyre.
Isten járt a gondolataimban. Miért nem veszem észre? Miért tántorgok annyiszor behunyt szemmel még mindig? Miért nem lépek fel Isten ujjára, miért nem engedem, hogy a tenyerén hordozzon? Ő az, aki tudja, ki vagyok valójában, aki így szeret. Ennyi elég... Hisz megmutatta. Az ujjának érintése is elég ahhoz, hogy szárnyalhassunk.

2014. július 24.

Meglepetés

A két legkisebb gyermekem Szegeden kockul nyaral a legidősebb lányomnál. Reggel kilenckor kaptam egy rövidke üzenetet a legkisebb leányzótól:
"Baszki, itt a mama."
Ennyit. Mindössze.

2014. július 23.

Bóközön

- Mondj valami szépet nekem!
- Nagyon szeretlek drágám! Imádom, hogy ilyen édes, vörös kis cicám vagy... Ha pedig megcsalsz, akkor megöllek.

2014. július 15.

Étteremben

Kiszűrődő hangok egy étterem konyhájából.
- Ez a zöldségleves itt állt kinn egész nap?!
- Valahogy úgy...
- Hát ez nem jó hír! Na, mindegy... Holnap csináljátok meg ragulevesnek, rendben?

2014. július 14.

Vagy mondom

Néha elgondolkodom, vajon miért van az, hogy hiába szólok, kérek, könyörgök, nem figyel rám, mintha nem is akarna érteni, aztán mielőtt zuhanni kezdenék, mégis csak megfogja a kezem és szorosan magához ölel.
Vajon elvéthető az az utolsó pillanat? Vagy Isten szeme mindig ott lesz rajtunk és vigyáz ránk... Kérdezem vagy mondom...

Fejben

- Zé, mennyi is az?
- Az annyi, mint... igen igen... Az kettőezer-ötszáz naponta. Na, jó vagyok?
- Szuper...Nekem nem ment ilyen gyorsan.
- Ugye?
- Hát igen. Szinte hihetetlen, hogy pár évvel ezelőtt még rendőr voltál.
(nem ölt meg)

Amikor a gyerek segít

- Anya, diktálom: kőfaragó mester... tevékenységi kör: sírkő, fedkő, fejkő...
- Leírtam. Tovább!
- Kripták építése...
- Ok.
- Ablakpárkány, mosdópult.
- Ok.
- Várj! Anya, én ezt nem értem...
- Mit nem értesz ezen?
- Ezt a párkányos, mosdópultos dolgot...
- ???
- Minek egy kriptába mosdópult meg párkány? Felkel a hulla, kezet most, aztán csak úgy unalmában kinéz a kripta ablakán a gránit párkányra támaszkodva? Vagy minek?

Hálni jár belénk

Az utóbbi napokban gyakran éreztük úgy, már csak hálni jár belénk a lélek, Zé hetek óta dolgozik a Gyárban, kemény meló, nem fehér embernek való, de még feketének sem, kiszívja az ember erejét. Nekem estére sokszor annyi lélekerőm sincs, hogy leüljek a gép elé, el is maradtam az itthoni munkámmal rendesen, most aztán csücsülhettem hajnali fél négyig a gép előtt, hogy aztán nyolckor felkeljek és újra neki essek a hirdetések felvitelének, amivel ma el kellett, hogy készüljek.

2014. július 4.

Jaj, nekem...

Zé szerint eszelős megszállott vagyok, akinek az a rögeszméje, hogy minden pusztulásra ítélt növényt megment, épp most a kertészetből... Pedig nem. Vagy mégis... Próbáltam ígéretet tenni, hogy nem hozok többé haza egy növényt sem... onnan.

2014. július 2.

Amikor...

... egy óvatlan pillanatban kesztyűs kézzel belenyúlsz a kutyaszarba, majd egy laza kézmozdulattal hátrasimítod a hajad, hogy ne lógjon a szemedbe.

Rózsaillat

Miután meglátta a fürdőszoba egyik polcán a rózsás tusfürdőt, a tükör előtti polcon pedig észrevette a szintén rózsaillatú arckrémet, majd valamivel később előkotorva a táskámból büszkén mutogattam neki az Éduától kapott, "öregmamis" illatú, francia rózsakrémet, Ráhel rám nézett, s csak annyit mondott:
- Anya, most már minden kétséget kizárva megállapítható, öregszel...