Balkonszoba

"Szerelem 
ahogy a szél meglebbenti a függönyt 
nem a függöny, nem a szél. A lebbenés." (Fodor Ákos)
Köszönet Adolph von Menzel német festő és grafikusnak, hogy 1845-ben megalkotta. Ezt kerestem, ezt a fajta lebbenést.  Amikor egy finom, lágy szellő fúj be a szobába a nyitott balkonajtón keresztül. Alig észrevehetően. A szobában egy tükör, két szék, semmi több.

Boldog "nagyszülők"

... vagy mik lettünk.
Ma este kaptuk a levelet a nyulunk, Emma Dezső új apukájától új gazdájától:
"Sziasztok! Emma Dezső apa lett. 10X-esen. A nevek: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm. A lányok külön fészekben vannak. Hiába, van itt erkölcs, kérem :) 
A lányokat elnevezhetitek :)
Ja, az esemény ma délelőtt történt. 
Áldást!"

Morcos macska

Takarítás közben bemenekült a ruhás szekrényünk mélyére, ahonnan morcosan és rosszkedvűen tekintgetett kifelé. Később épp csak csipegetett valamit, aztán visszamászott a ruhák adta rejtekhelyre. Zé végigtapogatta, az fújt rá felborzolt bundával. Fáj itt, fáj ott, húzza a lábát. Valaki elütötte, valami elkapta, összeverekedett, ki tudja...

Szerelem

- Zé! Ugye, te nem azért vettél el feleségül, mert mi jókat....?
- Dehogy szívem! Hogy jut ez eszedbe?
- Mert a pasik többsége ezért akart megtartani, s nem szeretném, ha te is...
- Ne is gondolj ilyenre! Tudod, mennyire szeretlek.
- Akkor te miért vettél el feleségül?
- Mert kedves és aranyos vagy. Mert nagyon jó a lelked... És mert hatalmasak a melleid...

A kegyetlen, szürke hölgy

Hírhedtek, híresek vagyunk az egyirányú utcáinkról, most még azokon kívül a lezárt utak is nehezítik a közlekedést. Zé közelben élő anyukájához is csak kerülőkkel jutottunk el. Alig van egy-egy utca, ahol nincs halott fa. Yvette valóban kegyetlen, szürke hölgyként tarol mindent, ami útjába kerül, szinte hallani a fák sóhajait.

Két nap alatt

Az ablakban érlelt kovászos uborkát két nap alatt eltüntettük... Tehát az elkészítésébe bátran belevághatunk tavasszal, nyáron (leginkább), ősszel, s talán télen is.

Áldás Katicitől

Hirtelen ötlettől vezérelve indultunk Pécsre. Így esett, hogy találkozhattunk egy nagyon kedves bloggerinával is (az a nagy helyzet, hogy nem nekem, hanem Mártinak jutott eszébe), akit már régóta szeretnék megismerni. Széles mosollyal az arcán közeledett felénk, hirtelen nem is tudtam mire vélni ezt a mosolyt (nem ismertem fel őt azonnal), de a következő pillanatban leesett... Tündéri, aranyos nő, olyan ember, akit pár perc ismeretség után a szívedbe zársz. Ő Katici.
Hálás vagyok ezért a találkozásért. Most már nagyon szeretném megismerni a többieket is, akiket tavaly nyáron nem volt módomban.

Szaktanári

Petrus lányom ma szaktanárit kapott "mobiltelefon használat" címszóval, mert megnézte a mobiljának kijelzőjén, hogy áll a haja. Mondtam is neki, ha így folytatja, akár ki is rúghatják az iskolából...

Telefonálás közben

"Egyre hülyébb lesz, kettőre dolgozni megy..." (by Zé)

Petrussal a kertben

- Anya! Annyira sajnálom, hogy ti már ilyen öregek vagytok Zével...
- Miért?
- Mert így nem ismerhetjük egymást fiatalon.

Traktoros

Amikor egész nap gazolsz, szöszmötölsz a kertben és csak este veszed észre, hogy a fél arcod, és az egyik karod pólóujj hosszig leégett a napon. Olyan traktorosan. Csodaszép...

Mosolygó paradicsomok, korai uborkák

Mintha vásott kiskölykök lennénk, úgy válogattunk a piacon a paradicsomok között a nagy orrúakra vadászva, még a mosolyt is odaképzeltük az orruk alá, így aztán eléggé érzékenyen érintett, mikor Félix fiam közölte, hogy szívfájdalom nélkül felfalta, magába tömte, megette az egyikőjüket.

Nem bírtam ki, hogy ne vegyek kovászos uborkának valót, mert ősszel is istenire érlelődött a langymeleg radiátoron. Itthon jutott csak eszembe, hogy már nem is fűtünk, így most az uborkát kicsi üvegekben téve próbálkozom a csodával a konyha ablakának párkányán.

A külön bónusz az volt, mikor az egyik kereskedő odasúgta, mennyire hiányzik nekik Zé, mert ő volt az, aki igazi jókedvet teremtett köztük. Hazafelé el is határoztuk, kell nekünk egy-két nagy fóliasátor, amiben mi neveljük majd a "mindenfélét", aztán áruljuk a magunkét. Zé apukája ért hozzá, tőle megtanulhatnánk a fóliás kertészkedés fortélyait. Már csak pénz kéne a megvalósításhoz, akár el is kezdhetnénk lottózni... Sajnos, hirtelenjében más nem jut eszembe.

A férfiak miért ilyenek?

Bár alaposan elkéstünk a gyülekezeti kirándulásról, Zé egy-két fotót engedélyezett a parkolóban. Persze, csak a "lényegről". A tó partján viruló nőszirmoknál azonban már morgott és siettetett, tolt maga elé, hogy még véletlenül se maradjak le. Így aztán nem sikerült egy igazán jó fotót sem készítenem. De kaptam egy ígéretet, miszerint valamelyik nap a héten... Amikor csak eget és földet, fákat és virágokat... Semmi szerinte "lényegeset".

Újratervezés

Úgy tűnik nincs öröm üröm nélkül.
Zé ma reggel ötre ment dolgozni. Fél hatkor már otthon volt. Ott állt előttem az én hatalmas erős férjem, s akkor láttam, ahogy összegyűlik a szemében a könny, miközben csak mondta és mondta, hogy már hetek óta megalázzák és mindenbe belekötnek, de most, mikor még azzal is meggyanúsították, hogy nem tisztességes, azt mondta elég volt és eljött. Végleg.
Délelőtt elmentünk a piacra, mindenki kérdezgette őt, elmondták, hogy senki nem maradt meg még "ezeknél" egy-két hónapnál tovább, mert kibírhatatlan a stílusuk, mindenki rühelli őket a kereskedők közül is,  közben vigasztalták, s jó volt érezni, hogy Zé az egy hónap alatt több barátra tett szert ott, mint a munkaadói húsz év alatt.

Újratervezés... álláskeresés. Fogalmunk sincs, merre és hogyan tovább... Zé bizakodó, én még aggódom.

Éljen május elseje

- Szívem, nem tudom felhívni ezt a fickót!

- Akkor most mi lesz?

- Hát akkor ez az autó nem a mi autónk lesz!

- Hát nem tudom, nem tudom. Ha ránézek arra az autóra... 

Öt perc múlva csörgött a telefon. Hohóóó, visszahívás. Fülelni kezdtem. Nincs még eladva, épp most alkudtak belőle százötvenezret, hétfőn mennek érte, de tudja mit, ha tízezerrel többet ad és holnap elviszi, akkor a magáé. Nem volt számunkra kérdés. Másnap hajnalban vonatra ültünk, meg sem álltunk Kecskemétig. Onnan már autóval mentünk Szolnokra a szüleimhez.

Hónapok óta tervezgettünk, vártunk. Hányszor elkeseredtem, a párnába fúrva a fejem bőgtem titkon, mert nem tudtunk semerre mozdulni. A tél miatt, az eső miatt, a szűkös idő miatt, a lábam miatt... Zé is kitört időnként, vagy csak üldögélt magába roskadva egy-egy fárasztó nap után. Néha annyira sajnáltam őt, hogy már-már kezdtem feladni. Sokszor azt éreztük pengeélen táncolunk, mégis tartottuk egymásban a reményt. Meg kell lennie. Csak még egy kicsit türelmesnek kell lennünk.

Most van egy szép autónk. Amilyen még sosem volt. Amilyenről évekkel ezelőtt álmodni sem mertem. Isten segítségével. Anyukám, apukám és Zé apukájának segítségével. A barátaink segítségével. Nagyon, de nagyon hálás vagyok érte.