2011. december 30.

Sehol semmi fehér



Azért hiányolom ám a fehér havat, a zúzmarás ágakat, a jégbe fagyott rügyeket... Igaz, ma már annak is kis napfénynek is örültem, ami napok óta elkerült minket. De szerettem volna havas fotókat elhagyatott tanyákról, udvaron felejtett lovaskocsiról. Jégcsipkés folyópartról, a végtelennek tűnő, hófehér mezőről... A gyerekekről. Zéről. Ezek helyett anyukámék elkényeztetett, hatalmasra nőtt, kövér divatosan duzzadt macskáját fotózgattam kevéske sikerrel. Bár mit is várhattam volna egy olyan állattól, aki már a megérkezésünk másnapján lesújtó pillantással mért végig minket:
- Nagy ívben teszek rátok! A fotel pedig az enyém...

Telnek a napok

Punnyadás van. Anyukám nem az a fajta, aki hagyja, hogy segítsünk neki. Így aztán fekszünk, avagy ülünk... időnként eszünk valamit és bámuljuk a tévét. Egyik délután meglátogattuk apukámat, aki ahhoz képest, hogy elképzelni sem akarta tudta, hogy jön haza két ünnep között a kedvesétől, majd kiugrott a bőréből örömében, mikor meglátott minket. Másnap szemüveg projekt volt, immár három gyermek szemüveges. Zétől pedig kaptam cipellőt (olyat, amiben tudok fotózni erdőn-mezőn). Pet mikor meglátta, csak annyit mondott:
- Anyu, ez borzalmasan néz ki!
Hát nem is tudom. Nekem épp ez tetszik benne.
Tegnap este egyébként nem bírtam tovább, mikor anyukám elment lefeküdni, kiosontam a konyhába elmosogatni, rendet rakni... Ma újra. Sőt gyártottunk egy tortát, azt a fekete-erdőset, ami karácsonykor még sem készült el. Titokban. Bár kétlem, hogy anyukámnak nem tűnt fel a nagy jövés-menés, amit rendeztünk közben a lakásban.

2011. december 29.

Amit nem értek

Azon azért kiakadtam, mikor megláttam Zé huszonegy éves fiának FB üzenőfalán, hogy szegénykét mennyire sajnálni kell, mert már hét éve az apja nélkül tölti a karácsonyokat. Nem Zé döntése volt az, hogy nem láthatja a fiát hosszú évek óta. Mikor pedig próbáltuk vele felvenni a kapcsolatot (nem egyszer), ő volt az, aki ettől teljesen elzárkózott, sőt "számára idegen ember"-nek kiáltotta ki Zét. Akkor most mi a faszt csodát sajnáltatja magát a kis gyökér hülye? Bocs... Zétől is.

2011. december 26.

Elvarázsolnak

Hurrá, karácsony!

A legkisebb fiam estére már jobban volt. Éjjel suttogva ébresztett egy hang:
- Anya ! Hánytam...
- Semmi gond Fixi! Igyál, de csak kortyonként! Aztán pihenj... - mondtam automatikusan szinte magamhoz sem térve.
- De anya, én Kamcsi vagyok...
- Jézusom... Te is?
Reménykedtem, hogy ennyivel megússzuk. Azért megkérdeztem Édust, hogy biztosan elutazik-e még ma, tekintettel a körülményekre, de megnyugtatott, ő jól érzi magát. Nem is gondoltam semmi rosszra, mikor láttam, hogy hív a mobilomon. Azonban hangját meghallva, rögtön elszállt a jó kedvem:
- Anya, baj van! Ahogy leszálltam a buszról, összehánytam magam. Nagyon rosszul vagyok!
Azon már meg sem lepődtem, hogy az otthon maradt nagyfiam felhívott, lázas és rosszul van.

2011. december 25.

Egy órával több

Négy órás útra számítottunk. Akkor még nem tudtuk, hogy fél órát veszítünk közúti ellenőrzés miatt. Eszünkbe sem jutott, hogy a legkisebb miatt kétszer is meg kell majd állnunk, mert rosszul lesz és hányni fog. Arra végképp nem számítottunk, hogy épp a legnagyobb lányom kezd el nyafogni, hogy neki pisilnie kell, s azonnal álljunk meg egy benzinkútnál, mert ő nem bírja.
Naivitásunk úgy tűnik, határtalan. Úgy gondoltuk, a nehezén túl vagyunk. Aztán valahol Kecskemét után egyre sűrűbb ködfoszlányokba futottunk bele. Szokott útvonalon, elhagyatott mellékúton jártunk. Egyik lányommal belefeledkezve gyönyörködtünk a körülöttünk lévő ködfelhőben, amin keresztül átragyogtak a csillagok. Egyszer csak Kamcsi előre nézve megszólal:
- Anya, miért nem törlitek le a párát az autó szélvédőjéről?
- Kicsim, ez nem pára. Ez a köd... Az út pedig nincs sehol.

2011. december 24.

2011. december 23.

Készülődünk

Gyermekeim ülnek a tévé előtt, valami gyerekműsort néznek a huszonegy éves nagylányom vezényletével. Hurrá! Nekem fel kéne öltöznöm, majd kiereszteni a hangom olyan szinten, hogy minden gyerekhez eljusson, amit mondani szeretnék. Nem könnyű dolog ám ez, mert a televízió egy olyan szerkezet, hogy míg a gyerek koncentrál a képre és a hangra, semmi mást nem képes felfogni, azt pláne nem, hogy segíteni kéne.

Visszhang

- Valaki hozza be a vonalas telefont a hálóba!
- Valaki vigye be anyának a telefont...
- Valaki vigye be anyának a telefont...
- Valaki vigye be anyának...
- Valaki vigye...
Fejemet csóválva mosolygok, már indulnék kifelé, mikor belép a szobába Petrus kezében a telefonnal.

2011. december 22.

A család kedvence



Teljesen mindegy nálunk, hogy kakaós, krémes, gyümölcsös, kókuszos, vagy mazsolás... Ha édesség, akkor perceken belül elfogy. Zével a hét elején mégis megalkottuk azt a süteményt, ami csak mára tűnt el a hűtőszekrényből. Egy valamiben már biztosak vagyunk, ilyen nem lesz karácsonykor. Helyette rögtön megszavaztuk magunknak a család legújabb kedvencét, a házilag készített feketeerdő tortát. Mert kakaós, krémes és habos, s nem utolsó sorban gyümölcsös. Ami még a javára írható: képtelenség elrontani.

Számolgatom a napokat

Rögtön itt a karácsony. Számolgatom a napokat, hátha így húzhatnám az időt.
Úgy terveztük, együtt leszünk szenteste és másnap. A gyerekek apja két éve iszonyatos balhét csapott a huszonnegyedike miatt, mert úgy tartja, neki az jár (ha papíron nem is, de érdemben igen). Én meg úgy tartom, hogy nem. Talán önzőség ez, de úgy vagyok vele, a gyerekek velem vannak egész évben, én gondoskodom róluk, minden teher az én vállamat nyomja, most már az ex hitelével együtt. Idén is előadta óhaját az ünnepeket illetően. Először nagyon kiakadtam, fel sem vettem a telefont, mikor hívott. Aztán megbeszéltük Zével, hagyjam. Ne idegeskedjek, nem ér annyit az egész.
Szóval a karácsonyunk idén úgy fog kinézni, hogy huszonnegyedikén a gyerekek az apjukkal töltik az estét, mi meghívjuk Zé anyukáját, ne legyen egyedül. Huszonötödikén egy gyors ebéd, amikor mindannyian körbe üljük az asztalt, s újra szétszéled a család. Gyakorlatilag egy fél napot leszünk együtt. Kevés, nagyon kevés... Leülni, beszélgetni, egymásra figyelni nem lesz időnk. Bánt. Nem kicsit. Szeretnék egy kicsit többet, kicsit nyugodtabban.
A pénz hiánya már pár éve nem foglalkoztat. Bár mindenfelé olvasom, az emberek sok esetben épp emiatt fordítanak hátat az ünnep hangulatának. Pedig mennyire nem erről kellene szóljon ez a pár nap. Anyukám mesélte minap, kicsi gyermekként a nagypapával készítettek közösen játékot, hogy a fa alá tehessék. Együtt volt a család, csak egymással törődtek azokban a napokban. Ma miért nem lehet így? Hová rohanunk? Miért akarjuk egy-két, jó esetben szívhez szóló ajándékkal letudni a szeretetünket?
Nem jó ez így...

2011. december 19.

Az idei első



Hát felénk is leesett az idei első... Későn érkezett, s már olvad is.

Nem csak én, öcsém is

Azt hittem, a magamról hallott dolgokat ma már semmi sem überelheti, de mikor anyukám elmesélte, hogy délelőtt a buszon suttogva megkérdezte tőle egy régi munkatárs, hogy öcsém tényleg börtönbe ül-e, nem tudtam uralkodni magamon és vinnyogó hangon röhögőgörcsben törtem ki.

Rólunk járja

Ma hallottam egy kedves ismerőstől, hogy anyukájától szerzett információi szerint férjhez mentem, gyereket szültem és Németországban élek. Egy pillanatra felmerült bennem valamiféle elferdült gondolat, hogy megírom annak, akitől az információk származhatnak, hogy nem mentem még férjhez, nem szültem, valamint külföldre sem távoztam, mert gyerekekkel nem olyan egyszerű dolog ez, mint hiszi az ember. A németországi, az itteni életkörülményekhez képest luxus életszínvonalat szívesen bevállalnám most azonnal. S azzal együtt akár a másik kettőt is.
Azért köszönjük, így is jól vagyunk!

2011. december 16.

Mert nálunk már áll

Olvasom a levelet, hol lehet olcsóért fenyőt venni a szomszédos faluban. Potom háromezerért. Aztán hazajön a kisfiam iskolából, s csak úgy mellékesen megjegyzi:
- Én tudok fenyőt olcsón, ha esetleg érdekelne valakit!
Hát így lett szép, magas fenyőnk ma nyolcszázért, amit izibe' fel is díszítettünk (mindig is így szoktuk), mert ha már itt van, minek álljon magányosan az udvaron. Így már nem csak az ablakokban, az egész lakásban csilli-villi ünnepi hangulat van nálunk, aminek hallatán jó anyám persze kiakadt, mert szerinte ilyenkor ezt még senki sehol és különben is...

Tőmondatok

- Kisétáltad magad?
- Ki...
- Hát te!
- Mondom, hogy ki...
- Hát mondom, hogy te!
- Hát én?
- Jaa, most esik le, hogy te ki...

2011. december 14.

Bossanova



Mikor először hallottam Stan Getz és Charlie Byrd Jazz Samba albumát, leírhatatlan, önfeledt érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem minden erőm elhagy, mégis szárnyaltam. A szívem kalapált, a gyomrom maroknyivá zsugorodott. Nem volt ez más, mint szerelem első látásra hallásra. A Desafinado szinte megbabonázott. Mintha mindig is ismertem volna ezt a muzsikát. Úgy éreztem, Antonio Carlos Jobim zenéje már azelőtt létrejött, mielőtt ő megírta. Rám várt az idők kezdetétől. Mert a bossanova örök. Számomra.

2011. december 12.

A kutya



Most már egészen biztos, hogy a kutyánk valamiféle identitás zavarban szenved. Pár napja az összehordott avaron ül, mint valami fészken. Talán már az sem lepne meg, ha egy nap tojást rakna, s megjelenne az ajtóban a fiókáival.

Igekötők

Szerintem Zé nem épp úgy tervezte a tegnap estét, ahogy alakult, mikor azt mondta, iszogassunk. De végül is sikerült elérnie, amit akart, hogy én kicsit be..., hogy ő aztán nagyon meg... S reggel még egyszer, hogy azután délelőtt újra. Mert a munkanélküliség ide vezet. Időnként nem tudsz mit kezdeni a drága időddel. Így hát el...

2011. december 9.

Másfél év

Mert ő számon tartja, amire én fel sem figyeltem. Másfél éve együtt.

2011. december 8.

Tanácstalan

Tegnap este a nagyobbik kisfiam bejött a szobámba.
- Anya, légy szíves beszélj a vele, mert nem lehet kibírni.
- Tudom...
- De próbáltál már beszélni vele?
- Próbáltam, de üvölteni kezd, megsértődik és beviharzik dúlva-fúlva a szobájukba.
- Hát épp ez az, hogy mindenért üvölt mindenkivel. Már utálok hazajönni is.
- Szerinted Zével, miért délután járunk mostanában vásárolni?
- ???
- Mert így elkerüljük a vele való konfliktust... A kicsik is panaszkodnak. De nem lehet vele beszélni...

Ma miután hallottam, hogy beszél a barátjával (is) telefonon, próbáltam pár szóval jelezni a nagylányomnak, hogy ez így nem helyes. Másokkal szemben sem helyes. Közbevágott.
- Azért téged is elviseltek már párszor... - hadarta fennhangon miközben magára csukta a szoba ajtaját. Senki nem érti ezt az iszonyatosan merev, szinte görcsös gondolkodásmódot, amit Rachel az utóbbi hónapok során magáévá tett. Először azt hittem, csak velünk ilyen. De nem. Tanácstalan vagyok... Nem tudom, hogy ülhetnénk le vele beszélni, hogy érezze nem ellene, hanem mellette állunk. Mert szerinte mindent, amit teszünk, az rossz, az ellene van, s ő jobban tudja.

Orvosnál

Odáig "süllyedtem", hogy délután elmentem a házi orvosomhoz. Antibiotikumért. Ő is mondta, ezt most már muszáj. Köptetőt is írt fel, hiába mondtam, hogy azt eddig is szedtem. Lassan már úgy iszom mint, ahogy más a feleseket hajtja le a torkán. Még a kezembe nyomott egy csomó reklám anyagot, türelmesen elmagyarázta, mi micsoda... Osszam be magamnak.
A dokit egyébként kedvelem, mert fiatal és lelkiismeretes, arról nem is beszélve, hogy fontosnak tartja megkérdezni, hogy érzed magad, amire nem rutinszerű választ vár.

2011. december 7.

Kis esti romantika

Zé szó szerint kiparancsol a konyhába, hogy vacsorázzak vele. Megterít, elém tesz mindent. Még arra is hajlandó, hogy a kedvemért nem ül be a kedvenc sorozata elé. Csak nézem őt, ahogy ott békésen üldögélünk. Késsel a kezében falatozik, jóízűen eszi a hentesnél vásárolt szalonnát. A tálcán vastag szeletekre vágott paprika, vöröshagyma. S én épp akkor és ott érzem, ahogy szinte túlcsordul a szeretet bennem, amit iránta érzek. Rámosolygok, ösztönösen simogatom meg az arcát:
- Zé, én úgy szeretlek azért, hogy te ilyen paraszt vagy... Érted, mit szeretnék ezzel mondani, ugye?
- Bazd meg szívem! Te annyira idióta vagy! - hördül fel színpadiasan, majd leheletnyi csókot lehel az ujjaimra.

(Zé tudja, hogy hanyatt-homlok menekülök a gyári felvágottak elől. Egyszerűen utálok még belegondolni is abba, hogy miből készülhetnek, mit tartalmazhatnak. Inkább élek vajas kenyéren, mint párizsin, pizza sonkán és lecsó kolbászon.)

Csak egy kicsi

Végig sétáltunk ma a város főterén és Fő utcáján, ahol már kirakodtak a karácsonyi vásárra az árusok. De nem éreztem semmi olyat, amit talán éreznem kéne így karácsony előtt. Olyan szürkének és fakónak tűnt minden. Talán a hó... Az hiányzik most már.

Magunkról elfelejtkezve

Lassan kezdhetnék aggódni is magamért, mert bárhová mentünk ma, mindenhol hellyel kínáltak, látván rajtam, hogy beteg vagyok. Sokkal drámaibb hatás kedvéért sem árnyalhatnának szemeket beesettebbre és karikásabbra, mint amilyenek ma nekem voltak. De aztán az önkormányzaton, míg kiment az ügyintéző a szobából, odahajoltam Zéhez egy röpke ölelésért, de abból más lett. Magunkról elfelejtkezve, ösztönösen csókolózni kezdtünk, majd egyszer csak Zé megrökönyödve rám nézett:
- Hiszen te beteg vagy!
- Ja, tényleg... Nem is értem, ez most mi volt?

2011. december 6.

Annyira egyszerű

Sokat gondolkodtam mostanában azon, hogy írhatnék sokkal komoly dolgokról is. Például politikáról, avagy kultúráról. Esetleg a most annyira divatos spirituális, vagy lélektani dolgokról. Megoszthatnám a könyvek tartalmát, amiket olvasok. Írhatnék zenékről, amiket hallgatok. Moziról, színházról... Tulajdonképp tűnhetnék nagyon okosnak és műveltnek is, ami nem vagyok.
Mégis legtöbbször miért éppen kis semmiségeknek tűnő dolgokról írok? Talán mert egyszer ezek a személyes, apró történések lesznek azok, amik mosolyt fakasztanak a lelkemben. Vagy egyszerűen csak elgondolkodtatnak... Dolgok, amik miatt embernek érzem magam. Nőnek. Anyának. Társnak. Barátnak. Olykor gyermeknek is.
A könyveket levehetem majd a polcról, a kedvenc zenéimet is meghallgathatom bármikor, leülhetek egy-egy film elé. De az emlékeimért nem nyúlhatok sehová... Így is mennyi minden homályba veszett, mert az életem azon részében éltem meg azokat a dolgokat, amikor úgy éreztem, fáj minden... Pedig akkor is történt jó velem. Apró dolgok, mások számára tán érdektelenek. Mégis sajnálom, hogy nincsenek már velem... Csak egy-egy megfoghatatlan érzés, hangfoszlány... képek töredéke. Ennyi.

Télapó itt van

Próbáltuk megúszni a télapózást, de minden gyerekem kijelentette, hogy még hisz a mikulásban. A tizennyolc, a tizenhét, a tizenöt, a tizenhárom, a tizenegy éves is. A majdnem huszonegy évesről nem is beszélve.
Hát ennyit erről röviden.

Kis semmiség

Biztosan normális az, ha a fiam ráadja Zére a chelsea sapkáját, amit egyébként régebben ő ajándékozott a fiamnak, megígértetve Zével, hogy csakis abban nézheti az esti meccset. S az is biztosan normális, hogy Zé azóta fején a sapkával közlekedik a lakásban, mintha azt odaragasztották volna. Szóval tuti, hogy ez a világ egyik legtermészetesebb dolga, csak én vagyok olyan idétlen éretlen, hogy ezen képes vagyok nagyokat mosolyogni, amikor meglátom Zét, mert valljuk be, mókás látványt nyújt, ahogy ül a tévé előtt, s mindenről elfelejtkezve nézi a meccset.

Elég volt ebből

Ma reggelre már nem csak dühösnek, de durcásnak is éreztem magam. Ha előttem állna, bele tudnék rúgdosni ebbe a mocskos betegségbe, amiből már ötödik napja nem tudok kikeveredni. Utálom, hogy rekedt a hangom, hogy minden egyes köhögésnél úgy érzem, összepisilem magam az erőlködéstől, hogy nem kapok levegőt a rengeteg váladéktól... Elegem van. Pont.

2011. december 5.

Párnák

- Pocika engedd, hogy rád feküdjek!
- Jó! De csak akkor, ha van légpárnád...
- Hát olyanom nincs.
- Csak zsírpárnád?

2011. december 3.

Hát ez már

Mára elment a hangom is. A gyerekeim már meg sem próbálják visszatartani a röhögést, mikor visító fejhangon próbálok suttogni valamit, remélve valaki csak megérti, amit közölni szeretnék. Arról nem is beszélve, hogy most aggódhatok, nehogy Zé kiszeressem belőlem, mert annak idején épp az erotikusan csábító hangom volt az, ami először megigézte...

2011. december 2.

Szófogadatlan

Édes, ahogy itt alszik mellettem. Ráadásul miattam ennyire fáradt, mert éjjel fenn volt velem. Hol vigyázott rám, hol csak egyszerűen nem tudott aludni tőlem (olyan hangerővel horkoltam mellette).
Most itt ülök, szinte leszédülök a székről. De mihelyst felállok innen, abban a pillanatban felébred, mintha csak fél percet szundított volna. Belém akarja tuszkolni a gyógyszert és azonnal ágyba fektet, mert a betegnek ott a helye. Mondjuk, tényleg pihennem kéne...

Átmeneti állapot

Mondta nekem Zé, hogy maradjak nyugton a fenekemen, mert látta rajtam, amit én csak éreztem, de nem... Nekem mennem kellett. Délben már alig álltam a lábamon. Azt hittem, sosem érünk haza. Estére egekbe szökött a lázam, felkelni is alig tudtam. Most még hőemelkedésem van, de már jobban vagyok.