Zé szó szerint kiparancsol a konyhába, hogy vacsorázzak vele. Megterít, elém tesz mindent. Még arra is hajlandó, hogy a kedvemért nem ül be a kedvenc sorozata elé. Csak nézem őt, ahogy ott békésen üldögélünk. Késsel a kezében falatozik, jóízűen eszi a hentesnél vásárolt szalonnát. A tálcán vastag szeletekre vágott paprika, vöröshagyma. S én épp akkor és ott érzem, ahogy szinte túlcsordul a szeretet bennem, amit iránta érzek. Rámosolygok, ösztönösen simogatom meg az arcát:
- Zé, én úgy szeretlek azért, hogy te ilyen paraszt vagy... Érted, mit szeretnék ezzel mondani, ugye?
- Bazd meg szívem! Te annyira idióta vagy! - hördül fel színpadiasan, majd leheletnyi csókot lehel az ujjaimra.
(Zé tudja, hogy hanyatt-homlok menekülök a gyári felvágottak elől. Egyszerűen utálok még belegondolni is abba, hogy miből készülhetnek, mit tartalmazhatnak. Inkább élek vajas kenyéren, mint párizsin, pizza sonkán és lecsó kolbászon.)
