Dorka

Mióta elmeséltem, hogy tavaly majdnem kiugrottam ijedtemben a teremből, amikor a hátulról váratlanul átölelt, ugyanakkor hálás is voltam érte, mert tudtam, mekkora szükségem van arra, hogy tanuljam még az ölelést, azóta szinte minden egyes nap odajön hozzám és hátulról átölel.

Férfiak, ha dolgoznak

Flexelnek a nappaliban. Nyitom az ajtót, a porfelhőn keresztül halványan kirajzolódnak a drága férjem körvonalai. Elképzeltem, ahogy tenyeremmel tölcsért formálva félénken kiáltom bele a légbe, mintha ködös, nyirkos bozótos sűrűjében botorkálnék, hogy: Hahóóó, van itt valaki?, de még ehhez sem volt bátorságom. Így csak egyszerűen megkérdeztem:
- Mi történt itt? Mi ez a rengeteg por?
- Szívem, ez ezzel jár! De látod, milyen ügyes vagyok? Bekapcsoltam a ventilátort, hogy kivigye az ajtón a javát.
- Az ajtón...
- Igen, az ajtón!
- Tudja, hogy arra kell irányítani a porszemcséket?
- Beállítottam...
Úgy hintáztatta, táncoltatta a ventilátor a porszemcséket, mint kósza, őszi szél a sűrűn aláhulló faleveleket. Hát... nehezemre esett, de nem kezdtem el magyarázni. Felesleges is lett volna, addigra már mindent belepett a nappalira ereszkedő szürke porfátyol.

Ősz eleje

Komolyan nem köthető a születésnapomhoz, talán inkább az ősz kezdetéhez a minden évben rám törő elmélázós, gondolkodós, "ezentúl másképp szeretném" napok egymásutánja, amiből úgy kell magam felráznom, mert egyébként baromi jól ellennék ezen a szinten akár még hetekig...