Jó dolgok

Krisz hetek óta kezeli a térdem. Javul.
Fél éve még azon morfondíroztunk, mielőbb rá kéne magam szánnom a műtétre. Ma fel sem merül bennem az, hogy nem gyógyulok meg. De nem csak ezért szeretek Kriszhez járni. A beszélgetéseink miatt is. Elgondolkodtatnak, visznek előre. Érzem, hogy nem csak a testem, a lelkem is gyógyul.

Paranoia

Talán egy éve is elmúlt, hogy Medve Münchausen báró bejelölt ismerősnek FB-n egy vadiúj accounttal. Zé kérte, hogy igazoljam vissza, meglátjuk, mit akar. Hát nem igazán láttunk meg semmit, mert miután szembesült kettőnk közös fotójával, valamint azzal, hogy el vagyok jegyezve, azonnal törölt.
Pár napja a fent említett helyen üzenetet küldött egy ismerőse:
- Élsz még? Mi van Gagarinnal?
Mit tudhatnék én Münchausen báróról? Mondjuk, hogy semmit sem tudok. Ha hallok valamit, majd felhívom, ha fontos. Két perces néma csend, majd írja, nem tudom hívni, mert külföldön tartózkodik. Rákérdeztem, dolgozik-e. Számomra gyanús, két perces "csend". Nyaral, majd jön haza, ha nyer pókeren. Aha, ilyenkor... nyaral. Eszembe jut, már dolgozott együtt Münchausen báróval, külföldön is. A válaszon vajon miért kellett ennyit gondolkodni? S Gagarinról nem tudnak a kocsmában. Meg az autót sem látják. Érdekes, más látja... Miért érdekli, miért nem mentem még férjhez? Hogy jól vagyok-e?
Furcsa, szinte nyomasztó érzés lesz rajtam úrrá. Kilépek a beszélgetésből.

Mert barát

Annak idején mindig bejárt a munkahelyemre. Tudta, hogy van valakim, de nem érdekelte. Udvarolt, virágot hozott. Hiába mondtam neki, értse meg, köztünk semmi nem történhet. Akkor sem, ha már nem lesz senkim. Ettől függetlenül élveztük egymás társaságát, időnként beültünk egy-egy cukrászdába, hogy órákon át beszélgethessünk. Bizalmas barátokká lettünk a hónapok alatt, óvatosan egyensúlyozva a kötélen. Mikor bajba kerültem, segített. Ő volt az egyetlen, aki törődött velem, ami nagyon sokat jelentett számomra akkor. Homály fedi már az emlékeim, de ezt tudom, egy idő után elveszítettem a fejem. Arra emlékszem, az után az este után, ott álltam a járda szélén a lámpák sárga fényében várva a taxira:
- A francba, a francba... a francba... - szinte fuldokoltam. Mocskosnak éreztem magam. Egy szajhának, aki épp fizetett valamiért. Nem is emlékszem, mikor találkoztunk újra.
Aztán az élet elsodort minket egymás mellől, tavaly ősszel futottunk össze, már Zével az oldalamon. Örült nekem. Látta a gyűrűt az ujjamon, nem szólt, csak mosolygott. Bevallom, szinte megnyugvást éreztem, hogy újra láthatom őt. Akkor értettem meg, hogy túl kell lépnem a múlton, hisz barátként nagyon fontos nekem.
Pár hete hívott fel, ami teljesen meglepett. Rákos daganatot diagnosztizáltak nála. Segítséget kért. Hogy ne adtam volna? Azóta már elkezdett járni nadis kezelésekre is. Lelkes, ami jó érzés. "Ijesztgetem", rajta lesz a szemem. Legalábbis addig biztosan, míg meg nem gyógyul.