Angliába akkor sem

Kinézve az ablakon, jót mosolyogtam a ma elém került, OV-t feltartott mutató ujjal ábrázoló fotó feliratán (azért kaptok ennyi esőt, hogy szokjátok a londoni klímát). Mert mi magyarok még ebből is...

Elmenni... messzire

Pár hete azon gondolkodtam, miért hatol az érzés a zsigereimen keresztül a lelkem legmélyéig, miért borzolja gyengéden és miért szorítja össze a szívem egy időben... Időnként újra és újra elkap. Ilyenkor mehetnékem van mindenhonnan... Talán épp most kéne kicsit nyugton maradnom? Fejemet a párnába fúrva próbálok menekülni a gondolataim elől. Mindhiába. A levegővétel hangosnak tűnik a szoba csendjében, olyan erősen érzem, hogy valami változni készül. Pedig látszólag minden mozdulatlanul lebeg körülöttünk.  

Mikor először éreztem ezt az érzést, alig vártam, hogy Zé hazaérjen. Valamivel később, mikor belépett az ajtón szinte villámcsapásként értek a szavai:

- Szívem, nem tudom, mi van velem, de úgy érzem, valami történni fog a közeljövőben. Annyira mehetnékem van, nem is tudom szavakkal kifejezni... Elmenni innen, semmire vissza nem nézni.

Azóta "így" élünk. A válasz valahol egy felhőn csücsül, tán épp a fejünk felett.

Nincs címe

Néha eltöprengek azon, miért van az, hogy a mélyebb gondolataimat, érzéseimet már nem olyan szívesen osztom meg másokkal, inkább mindenféle apró-cseprő, lényegtelennek tűnő dologról értekezem.
Pedig annyi minden dúl, vagy éppen ülepszik, csitul, tisztul bennem. Régebben úgy éreztem, nagyon sok kérdésre kell még megkapnom a választ, aztán megtanultam, nincs szükségem arra, hogy kérdezzek, a válaszok vagy ott vannak előttem (sosem hittem az egyre mélyebbre és mélyebbre való ásásban, mert úgy gondolom, minél mélyebbre ás az ember, ott egyre inkább nagyobb a sötétség) vagy egyszerűen anélkül is megkapom őket, hogy kérdeznék, mindet a maga idejében. Mióta ehhez tartom magam, valahogy könnyebb, s sokkal nyitottabb vagyok a változásra önmagamat illetően is. Nem érzem szükségét annak, hogy ezeket a gondolatokat, történéseket kifelé közöljem... Hogy ez jó (számomra mindenképp az) vagy rossz? Időleges vagy végleges állapot? Más mit és mennyit érzékel ebből? Nem tudom.

18+

Hétvégén annyira beégettem magam a tanárom (nő) előtt, hogy kínosnak érzem a holnapi jelenlétem az iskolában... Abba belegondolni sem merek, hogy még hozzánk is hivatalos, mert ő korrepetálja Petrust matekból.

- Füge... Tudod, mire jó?
- Nem. 
- Mire hasonlít?
- Ja, egy herére... Ez érdekes.
- Férfiak számára kitűnő serkentő. Ami benne van?
- Nahát... Spermiumok. Úhh, ez nagyon durva!
- Ugye?
- Az íze azért más... Ööö... Ebből hogy magyarázom ki magam?
- Ebből angyalom, sehogy - válaszolta, miközben sikítva és hol a fejét fogta, hol a térdeit csapkodta bizonyos szavak kíséretében.
Hát ez van.

Vissza-visszatérő

- Zé, én nem tudok aludni, mikor éjszaka dolgozol...
- Ne aggódj szívem, én sem tudok.
- MI???

A már nem kiskorú K. József

Annyira meglepődtem, mikor bemutatkozott markáns, mély hangján az illető a telefonon keresztül:
- K. József vagyok...
- K. József?
- Igen. Chansont keresem. Pontosabban én tudom, hogy te az vagy... (tegez, felismeri a hangom, tehát ismernem kell)
- K. József?
- Nem tudod? (szinte nevet, élvezve a helyzetet)
- K. József? Úristen... Pontosabban, igen... Tudom. Persze... Hogy lehetek ilyen bolond, hogy nem jutott rögtön eszembe! Tegnap volt osztálytalálkozó, s megadták a számom...
Körülbelül harminc éve hallottam a hangját legutóbb, mikor személyesen összefutottunk a város egyik aluljárójának lépcsőjén. Elsős korunk óta szerelmes volt belém. Kitartóan, nyolc éven keresztül. S én sosem akartam erről tudomást venni. Hangosan nevetgélve meséltük az emlékeinket. Ketten fiúk, átjöttek segíteni takarítani nekem és a nálunk nyaraló barátnőmnek, aztán hazajöttek a szüleim, anyám benézett ruhás szekrényükbe, a blúzok tetején ott pihent egy tányérnyi palacsinta... Képtelenek voltunk kimagyarázni magunkat, csak vihogtunk a barátnőmmel eszetlenül, válasz nélkül hagyva anyámat. Vagy amikor az osztálytársnőimmel fürödtünk a tóban, ő pedig hős szerelmesként a partról figyelt minket, észre sem véve, hogy a nap ereje pirosra égette a bőrét, kivéve ott, ahol neki támaszkodott a korlátnak... Még arra is emlékezett, melyik órán hol ültünk a padokban.Gyerekek voltunk. Komoly-komolytalan gyerkőcök. Rég volt. Nagyon rég.
Ő ott volt az osztálytalálkozón. Én nem... Állítólag mindenki hiányolt. Furcsa érzés... Valahol megható. Hogy van pár ember, aki hiányol harminc év távlatából is.

Hortus Hungaricus, s a többi

Jól emlékezetembe vésődött a név: Hortus Hungaricus (további fotók). Bár szerintem mindenkinek, aki először járt ezen a kiállításon. Gyönyörű volt és egyben izgalmas is. Bár Zé erről másképp nyilatkozna. Bennem a harsogó színek kavalkádja, Zében a füstölt csülkös, babos káposzta illata maradt meg.
A hazafelé útból alig maradt meg valami bennem, annyira fájt a lábam az egész napos jövés-menéstől. Este mégsem bírtam magammal, minden erőmet összekapargatva összeszedve "elszaladtam" a pásztorunk leendő menyének leánybúcsújára. Édes és aranyos volt a menyasszony, az este szolid és egyszerű egy pohárka koktéllal. Az általános iskolai osztálytalálkozóról viszont lemaradtam...

Mik derülnek ki...

... egyesekről. Jelen esetben Zéről.
2006-ban az MTV székház ostromának ideje alatt az egyik fővárosi kerületi rendőrkapitányságon történt...

Sikítófrász

Egyszerűen meguntam a havonkénti műkörmöshöz való futkosást, a vele való időpont egyeztetést még inkább. Napokig agyaltam, menjek manikűröshöz vagy intézzem el magam a körmeimet? Hát elintéztem. Lecsiszoltam mindet, majd sikítva hívtam fel Zét, hogy azonnal hozzon valami körömerősítőt a városból, mert hajlik a körmöm, mint a papír, teljesen rosszul vagyok a látványtól. Nagy sokára csak felkenhettem a körmeimre az újonnan vásárolt piros körömlakkot, ami legnagyobb megdöbbenésemre csilli-villi magenta színűvé vált. Zé azt mondja, neki tetszik, bár lehet, csak vigasztalni akar.

Persze ez is egy olyan jelentéktelen dolog, ami csak nekünk, nőknek lehet fontos.

Főhet a fejem

Könyörögtem anyukáméknak a cicák életéért, annyira megsajnáltam őket, meg a fiatal anyjukat is. Most ott van négy rosszcsont, talán egynek akad gazdija, a többi pár hét múlva a miénk lesz. Arról még fogalmam sincs, hová tesszük őket.

Tegnap este

Nem tudom, egyes kamaszok miért gondolják azt, hogy csak úgy válhat belőlük Ember, ha előbb megjárják a pokol tornácát... Mert ki, ha nem ők... Aztán jó esetben rájönnek mégsem ők azok, akik a dolgok felett állnak. Sőt.

Egyébként meg ilyenkor dühöngök, hogy lehet ilyen tetű, gerinctelen féreg az, aki... Igen, dühös vagyok. Győzöm helyére tenni a gondolataimat. Mert tudom én, Isten kezében van minden és ő majd egyszer számon kéri és elrendezi...

Úgy tűnik...

... ez egy ilyen nap.
- Negyvenöt éves vagyok. Zé, öregszem...
- Dehogy, szívem! Hogy mondhatsz ilyet? Fiatal vagy még! Na persze, nem hozzám képest...

Mikor elérkezett a negyvenedik születésnapom, annyira hihetetlennek tűnt, hogy nem maradhatok örökké harminckilenc. Kézzel-lábbal tiltakoztam a négy x ellen.
Most... a negyvenötödiken, egyszerűen csak meg vagyok illetődve.

Kora reggel

... avagy szőke (de okos) és "ügyintéz".
- Akkor te most mész az okmányirodába, ugye?
- Aha!
- Itt vannak a születési dátumok!
- A tiéd is rajta van?
- Nem, az nincs. Miért nem tudod?
- Hát... Most hirtelen nem jut eszembe...
- Ráhelka! Ma van, érted, ma van a születésnapom! Ma...
- Úhh! Jajjj! Ne haragudj! Tényleg? Boldog születésnapot! Bocsi, de nem néztem ma még a fészbukot... (röhög... én is, mert annyira...)

Jövőre rizst...

Hiányzott... komolyan hiányzott már. Legutóbb délelőtt esett, meg éjjel, meg tegnap, meg azelőtt... Pedig én beszedtem a ruhákat. Igaz, csak ma.

Felmérés

Kérdés: 

Hány foga van a lónak?

Válaszok:

a, 22

b, 36

c, Egy sem.

Félix válasza: 
Ajándék lónak ne nézd a fogát!

Nem tudom, mit is mondhatnék erre szülőként... Volt olyan kérdés is, miért táncolnak a méhecskék. Kérdezem a gyereket:

- Na, miért?

- Nem tudom. Partytime van?

Nem irigylem a pedagógusokat. 

Szeptember 3.

Reggel.
- Anya, beírnád, hogy kettőkor hazajöhetek a suliból?
- Miért szeretnél hazajönni?
- Mert nagyon fáradt vagyok.

Majdnem keserédesből kutyázás

Már napok óta érzem az ősz fáradt jelenlétét az ablak alatt, szinte észrevétlen teríti be a tájat. A kitartóan kopogó esőcseppek is, mintha a csak tudatomba akarnák vésni, vége az idén szeszélyes, gyümölcsillatú nyárnak.
Vártam már a tanév elejét, megnyugodni látszott körülöttünk az élet, aztán nem várt történések miatt napokig csak aggodalmaskodtam, de szép lassan mégis megoldódnak a dolgok, s megy minden a maga útján.

Annyi mindenről írnék, de az oktalan állat a kutya ki-kizökkent a gondolataimból, kinn vinnyog, nyüszít, szinte toporzékol az ajtó előtt, már öt perc sok neki a kora őszi, hűvös éjszakában. Felbőszít ezzel, komolyan! Nesze neked keserédes életérzés, meg írhatnék! Úgy tűnik, az ebről szól ma az este, meg a fehér szőnyegbe belekent kutyaszar kutyakaki kisikálásáról...