A huszonegy év férfiaknál

- Máté, szeretném megkérdezni, hogy tudnál-e három napig vigyázni az állatokra?
- Anya... Mind a négyre?
- Hát... gondolom.
- Ez nagyon bonyolult... Nem tudom, ki meg beengedni őket...
- Mert? Annyi, hogy időben fel kell kelni hozzájuk. Ki kell nyitni az ajtót vagy ablakot.
- Hát ez az! Enni kell nekik adni?
- Nem, elmennek a boltba és vesznek maguknak!

Jó dolgom van

Míg írom a beadandó dolgozataimat, addig Zé Petrussal és Félixszel a konyhában alkot. Az eredmény magáért beszél.

Foszlós, vajas pogácsa
Hozzávalók: 4 bögre liszt, 25 dkg margarin vagy vaj, 3 tojás sárgája, 1 csapott evőkanál só, 1 kis poharas tejföl (esetleg még egy pici, mert nem mindegyik tejföl egyforma), 50 g élesztő.
Elkészítés: A lisztet, a sót és a margarint összemorzsoljuk. A közepébe beletesszük a tojások sárgáját, a tejfölt, és rámorzsoljuk az élesztőt is. A tésztát összegyúrjuk és hűtőben pihentetjük (tálban lefedve) legalább öt-hat órát. Ha a tészta megpihent, lisztezett felületen még egyszer átgyúrjuk, majd körülbelül egy centiméter (fel fog jönni sütés közben) vastagságúra nyújtjuk. Vékonyan berácsozzuk a tetejét, felvert tojással megkenjük majd apró pogácsaszaggatóval kiszaggatjuk őket. Sajtot is szórhatunk rá. Sütőpapírral bélelt tepsiben, aranyszínűre sütjük 180-200 fokon.

Lazíts, drágám...

Azt gondoltam, valami kedveskedős bátorítónak szánja most, a vizsgaidőszak előtt, de nem.
- Szívem, nézd mit kapsz tőlem? Vettem magamnak egy rosét, azért...
Azóta sem értem, miképp függ össze a két dolog. No, sebaj. Csokit vissza nem adunk.

Hát...

... csak nem bírta decemberig.
A pár percig tartó hószállingózásra még legyintettem, de mikor ma reggel kinéztem az udvaron, közöltem Zével, hogy akkor én most tavaszig sehová...
Vasárnap óta van fenyőnk is, kinn pihen egy nagy cserépben az udvaron. Remélem, ez is hoz majd friss zöld hajtásokat, becsempészve az ünnepek után egy kis tavaszt a télbe.

Ilyen egyszerű

Petrus időnként rákérdez, mit szeretnénk karácsonyra. A legkisebb cicc nem kérdez, keres magának egy csomagolópapírt és megoldja. Az eredmény nem túl esztétikus, de sebaj...

Valahol olvastam, s mennyire igaz... Ahogy telik felettünk az idő, egyre kevésbé vágyunk pénzen megvásárolható ajándékokra, elég a szív melege, a lélek ölelése, egy kedves szó, egy simogatás... Semmi nem lehet ezeknél több.

Tanácstalan

Időnként bolondját járatja velem a természet. Negyvenhat év az már változókornak számít vagy vegyek terhességi tesztet?

Tükör volt

Több alkalommal összefonódik a szociálpolitika és a család és életmód óránk, sok az átfedés. Ma egyik órán a nők elleni erőszakról, legfőképp a párkapcsolati erőszak formáiról volt szó. Hallgatva a tanárnőt, összezsugorodott a lelkem, a szívem kalapálni kezdett, kapkodtam a levegő után, szinte megelevenedett a szemeim előtt a házasságom egy-egy pillanata. Legszívesebben kimenekültem volna a teremből, hogy kiüresedjen az elmém, a lelkem...
Így utólag mégis hálás vagyok, hisz megértettem azt, amit mindeddig csak eltemettem magamban, de nem dolgoztam fel.

A következő órán Az alkoholizmus, mint a deviancia egyik formája című anyagrész már csak hab volt a tortán... 

Egyik percről a másikra...

... eltűnt.
Tudom, a tél a forró, olvadós csokoládé, az édes méz, az erősen illatozó fűszerek ideje. Néha mégis olyan jó, kicsit felidézni a nyarat ízeivel, színeivel.

Őszibarackos túrós torta citromfűvel
Tészta: 2 tojás, 8 dkg vaj, 8 dkg cukor, 15 dkg liszt, fél csomag sütőpor (helyette szódabikarbónát használok), 5-6 ek tej
Túrókrém: 50 dkg túró, 2dl joghurt, 2 csomag vaníliás cukor, 10 dkg cukor (eritritollal tökéletesen helyettesíthető), 1 citrom, 1 dkg zselatinpor
Tetejére: 50 dkg őszibarack, szűrt baracklé, 1 csomag piros tortazselé.
A tojásokat a vajjal és a cukorral habosra keverem, apránként hozzáadom a tejet, a lisztet, a szódabikarbónát. Tortaformába öntöm, 180 fokon 15 percig sütöm.
A túrót simára keverem a joghurttal, hozzáadom a cukrot, a citrom héját és levét, majd a zselatint. A masszát rásimítom a tésztára.
A barackot vékony szeletekre vágom, a túrókrémre rakosgatom, a barack levét összekeverem a tortazselével, felforralom, a torta tetejére öntöm. Friss citromfűvel díszítem (még találtam a kertben). A tortát tálalásig a hűtőszekrénybe teszem.

Holnap...

... haza se jövök. Végre egész nap jókedvem volt, aztán hazaértem...

Zé fordult be valamiért, aztán benyögte meg kellett volna beszélni. De hát nem is szólt...

Ő beszél

Zé ellenvetést nem tűrve elpakolja a tankönyveimet az íróasztalomról, hogy a macskák ott tudjanak aludni. S még azt mondja, én vagyok macskamániás...

Úgy elbújt...

... alig találtuk meg.

Szombati ebéd

Brokkoli krémleves. Mézes-mustáros, fokhagymás sült oldalas petrezselymes burgonyával és balzsamecetes salátával. Mini moelleux au chocolat.

Nem tudom, ki hogy van vele, én nem szeretek mindennap főzni, de amikor rám jön és csak úgy neki állok, mert kedvem van hozzá, s nincs semmi kényszer, hogy mit kell...

Egyébként...

... iszonyúan tud fájni.
- Nem megyek haza, mert Zé bántott.
- Bántott?
- Anya, te is tudod nagyon jól, hogy fojtogatott. Az már a te szégyened, hogy még magadnak is hazudsz!
- Rendben. Legyen igazad! Mi van a foltokkal a nyakadon?
- Nem voltak. Tudod, hogy Zé úgy tud megfogni, hogy ne látsszon...
- A nyakadon a fojtogatás nyoma? Hát olyan nincs, annak látszania kell. Tudod, a nyak egy nagyon érzékeny terület.
- Jó, akkor hozzáért a nyakamhoz!
- Hozzáért? Most akkor hozzáért vagy fojtogatott? Biztos, hogy a nyakadhoz ért hozzá?
- A vállamhoz! Hozzámért és kész! Te pedig nem tettél semmit!
- Hisztériás rohamod volt, Zé annyit tett, hogy visszanyomott a kanapéra.
- Elegem van belőled is!
- Mert nem fojtogatott? Tudod, hogy nagyon súlyos vádakat mondasz ki egy emberre?
- Hozzám ért és ehhez nincs joga...
- Nocsak.
- Mindegy, anya! Nem költözöm haza! De jogilag minden maradjon úgy, ahogy eddig! Minden hónapban odaadod a családi pótlékot, mintha otthon lennék. A kicsiknek is jobb lesz így, mert többet kaptok utánuk.
- A kicsiknek? Óóó... Szó sem lehet róla.
- Miért nem?
- A magunk védelme érdekében. Sajnálom, muszáj ezt mondanom. Apáddal vádoltok egy súlyos dologgal, és még mi legyünk azok, akik megint engedünk? Nem. Tudod, amire kérsz, az csalás. Értesz engem?
- Szóval eldobsz magadtól? Ennyi? Ennyit nem teszel meg?
- Nem doblak el... Mindig visszajöhetsz. Minden visszafordítható.
- Eldobsz! Sosem fogok hazamenni, mert nem lehetek ott biztonságban.
- Ez nem így van, s te ezt nagyon jól tudod. Hallgass meg!
- Nem hallgatlak, sosem tettél értem semmit, most sem vagy hajlandó... Ennyit érsz, soha többet nem akarok hallani rólad.
- Hahóóó...
(a válasz a vonal most fülsiketítően hangos,  monoton hangja)

Fél órával később felhívott az apja. Minden szavával manipulálni akart. Marni, bántani. Megfélemlíteni (állítólag megint járt a gyerekvédelmiseknél). Változunk. Ami valamikor mart és bántott, ami félelemben tartott, az már lepereg. Nem lesz támadási felület, nem kell.

Egy beszélgetésből

"Egyszer majd rájössz, ha valakit nem sajnálsz, attól még nem ítéled el, nem utálod, sőt talán így tudsz leginkább segíteni neki. Sajnálni valakit, az egyik legrosszabb dolog, ami megtörténhet vele... Ne sajnálj engem sem! Az én életem, az én utam. A jó és rossz döntéseim, választásaim. Érezd át, lásd és halld meg, de soha ne sajnálj... Azzal segítesz a legtöbbet. Talán egyszer megérted ezt!"

Így gondolom. Szerintem épp a sajnálat az, amivel végleg leírjuk a másikat.

Nyuszifül

Petra lányom egyik osztálytársa két fülecskét rajzolt a táblára a szünetben. Jól sikerült. Annál is inkább, mert a következő órájukat tartó tanár az egészből semmit se vett észre.

Talán a pedagógusok felhorkannak, én ellenben jókat viháncolok az ilyen csínytevéseken. 

Utak

Kora reggeli, félhomályban úszó fények a folyosón. Álmos tekintetek, várakozás a termek előtt. Munkások igyekeztek lefelé a lépcsőn a kávéautomata felé, kezükben seprű, gereblye és lapát. Megláttam köztük Erikát, még a dísznövénykertész suliba jártunk együtt. Örömmel kiáltottam oda neki, egyáltalán nem éreztem cikinek a helyzetet, még meg is akartam kérdezni, hogy van, de tovább sietett. Délután újra láttam őt, előttem ment el, de már "nem ismert meg".

Annak idején nem igazán kedveltem Erikát, hidrogénezett hajával, erős sminkjével, divatos cuccaiban mindig azt éreztette velünk, hogy mindannyian elbújhatunk a "szépsége" mellett. Biggyesztette a száját mindenre, állandóan panaszkodott, ám vitathatatlanul szorgalmas volt. 

Miért fordította el a fejét, mostanáig sem értem. Mindössze csak annyiról van szó, mások az útjaink. Egyikünké se több, vagy kevesebb.

Mr. Murphy lecsap

Tanulságként...
Reggel megkértem Zét, pakolja meg jó vastagon mindenféle csírával a szendvicsemet, beérve a főiskolára, úgy is megeszem reggelire. Kilenc körül még próbáltam kedvesen mosolyogni a közigazgatásról értékező bíró úrra, de már éreztem, hogy valami nincs rendjén. Fél tízkor felhívtam Zét, mert elmaradtak az óráim, mire odaért az egyetemhez, addigra alig tudtam megállni a lábaimon, s minden bizonnyal a beleimben egy formaegyes futam startolt. Csak a város központig tudott elvinni, ahol sietve huppantam át az első taxiba, gyorsan elhadartam a címet a volánnál ülő üregúrnak, majd próbáltam pókerarccal magam elé bámulni. Természetesen minden lámpánál pirosat kaptunk, a taxis minden alkalommal jó erősen rátaposott a fékre, a főútra érve pedig rá kellett jönnöm, a város valószínűleg legkényelmesebb taxisofőrjét fogtam ki. Csigalassúsággal haladtunk, legszívesebben ráüvöltöttem volna torkom szakadtából, hogy "nyomd a gázt tata, nyomjad már, mert olyannak leszel tanúja, mint még soha", de ehhez még ilyen állapotban is nyuszi vagyok. A öregúr ráadásul nem figyelte a házszámot, tőlünk két háznyira állt meg, de már szólni sem volt kedvem, kiugrottam az autóból, vágtattam hazáig, miközben a táskámban matattam a kulcsomért, sikerült szétkentem a kezemmel egy banánt.
De... hazaértem.

Ma megtanultam, a csíráztatott mag nem étel, mindössze étrend kiegészítő.

Kakukktojás

Amikor a nap sugara rövidke, örömteli percekre előbukkan, miközben a rózsa bontogatja aprócska szirmait, s langyos szellő hintáztatja a vékonyka ágakat, játszadozva az aláhulló színes levelekkel, nos... ők négyen akkor is a lakás melegében durmolnak. Egyikük itt, másikuk ott...

Pray for...

Tegnap átfutott az agyamon, mennyire klassz az a facebook adta lehetőség, hogy mindenki francia színekbe öltözhet, aztán estére ambivalensé vált bennem az érzés, látva az "énismegmutatomavilágnak" és a "jajdejópofanekemiskell" arcokat.
Nagyon megrázott, ami Párizsban történt, órákig ezen agyaltam, aztán elgondolkodtatott az is, vajon hol voltak azoknak az országoknak a zászlajai, ahol az elmúlt időszakban történtek merényletek? Miért nem jelentek meg a feliratok: PRAY FOR...? Valahogy manipulatívnak éreztem ezt az egész "öltözzünkháromszínbe" dolgot, falsnak találtam volna benne részt venni. Attól, hogy franciába öltözöm a világ előtt, még nem tettem semmit senkiért... Talán sokunkat mégis csak felébresztett az a borzalom, ami történt, oda kell figyelni, mi történik, nem csak körülöttünk, hanem az egész világon. Afrikában mindennapos mészárlások folynak, Kenyában 147 embert öltek meg, a libanoni bombamerénylet 43 áldozatot követelt, az orosz utasszállító utasai 224-en voltak, Ankarában 102 ember halt meg, Szíriában 20.000 gyermek sosem tudja meg, milyen felnőttként élni... Ők mind szélsőséges iszlám támadások áldozatai. Aztán ott vannak: Izrael, Palesztina, Afganisztán... Ma olvastam, ebben az évben a világ 36 országában történt terrortámadás.

Ez a cikk talán jobban megérintett, mint bármelyik hivatalos tudósítás: „Idegenek vérében feküdtem, és elképzeltem minden szerettem arcát” – egy túlélő megdöbbentő beszámolója (444.hu)

Imádkozni... Megerősíteni magunkat szeretetben. Nem szabad hagyni, hogy a félelem beárnyékolja az életünket.

Nem is tudom

Ma bementem két órára. Úgy tűnik, nem maradtam le sok mindenről, az első órán hárman, a másodikon ketten voltak jelen. Az ötödikre már szép számmal összegyűltünk: nyolcan. Az utolsóra maradtunk négyen. Az egyiken a televízióról és annak hatásairól volt szó, az utolsón megkérdezte a tanár úr: mi legyen a téma? Sportvideókat néztünk. Ma, november tizedikén még mindig nincs fogalmam arról, miről is szól ez utóbbi tantárgy.
Nem tudom... kissé kedve(m)szegett vagyok a főiskolát illetően.

Holnap zh angolból, abból meg semmit nem tudok. Nyelvi alapismeretekről volt szó, nem haladó szintről. Angol nyelvtanárt kellene fogadnom? 

Rose Absolue

Annyira egyszerű, letisztult volt a csomagolása. Gondoltam, próba szerencse... Kipróbálom, milyen ez a nálunk nem kapható, Yves Rocher márkájú rózsás csoda? Hát...
Eszméletlenül mézes, fűszeres illat, egyáltalán nem könnyed. A rózsa illatát még csak nyomokban sem véltem felfedezni benne. Órák múltán is csak egy émelyítően édeskés, számomra egyáltalán nem kellemes illat köszönt vissza.

Nagyon nagy csalódás volt a másik rózsás Eau de Toilette-hez képest.

Boldogságos...

A legkisebb eleinte titokban osont el a környékbeli, kihalt üzemekbe, gyárakba, hogy fotókat készítsen, de mikor rájött, hogy "anya is nézi az instagramot", felfedte a titkot.
Ma a környéken kirándulgatva útba ejtettünk egy-két, általa annyira kedvelt elhagyatott épületet is. A fényképezőgépemet csak rövidke pillanatokra bitorolhattam, inkább csak magyaráztam, mutattam neki hogyan és miképp, ő pedig fotózott... Szerintem nagyon ügyes.

Elengedés

Miután még köszönésre sem méltatott minket, leültettem és csak annyit kérdeztem tőle:
- Mit szeretnél?
Kiabálni kezdett mindannyiunkkal. Nem tudom, az én hallgatásom vagy Zé felindultsága volt az, amin annyira megütközött. Mindenesetre érezte, hogy most átlépte azt a határvonalat, amiről azt gondolta, bármeddig nyújthatja. Elment az apjához. Bármennyire is szeretem, nem küzdöttem ellene.
Azt még nem tudom, hogyan is lesz a "tovább" a részéről.

Belefáradtunk. Zé, a gyerekek és én is.

Kis indiánnal

Mikor belenéztem mélyen árkolt, karikás szemekkel a tükörbe, akkor jutott eszembe:
Tegnap az egyik tanárunk hallotta, ahogy panaszkodunk egymás közt az angol órák miatt. Rám nézett:
- Nem tudom, elmúlt-e negyven, mert akkor...?

Ááá-ááh, zene volt füleimnek, nem is értettem a mondat további részét. Bezzeg, ha ma látott volna... Nem tudom, elmúlt-e már száz? 

Rose Fraiche

Ha régebben együtt említették a rózsát és a kölnit, valamiért mindig a bolgárok rózsaolaja jutott eszembe, amit a nagyszoba üveges vitrinében tartottunk. Csak néha mertük megszaglászni az émelyítően tömény illatot. Akkor azt gondoltam, ezt csak élemedett korú, vérvörös ajkú matrónák kenik magukra, akik hosszú körmeikkel ragadják magukhoz a rokon kisgyerekeket, hogy csókot leheljenek a homlokukra. Így bármennyire is szeretem a rózsa illatát, hasonló illatú parfümmel sosem próbálkoztam. Legalábbis mostanáig. Már régóta szemeztem az Yves Rocher Rose Fraiche Eau de toilette-jével, míg aztán nyáron egy akció alkalmával lecsaptam rá. Könnyed, természetes rózsaillat, ami derűt visz az őszi, szürkén borongós napok búskomorságába is. Nagyon szeretem. Néha csak úgy beleszagolgatni is... jó. Vérvörös rúzsom nincs... még.

Nem tetszene

Tanári monológ szociológia előadáson:
- Hogy tetszene maguknak a két ünnep közötti vizsga? Várjanak csak, akkor nem is lehet már vizsgáztatni? Nem lehet? Esetleg a karácsony előtti nap? Melyik is az utolsó nap? Huszonharmadika vagy huszonnegyedike? Ahhoz mit szólnak? Az még jó? Nem tetszik maguknak? Vagy csak januárban akarnak vizsgázni? Na, erre majd visszatérünk...

Szeretem az olyan tanárokat, akik úgy gondolják, csak az ő tantárgyuk létezik a főiskolán. Ő egy közülük.

Чебурашка и Крокодил Гена

Nem tudom, ki emlékszik Csiburáskára (Cheburashka) a nagyfülű szőrös kis izére és Gyenára, a kalapos zöld krokodilra? A Csiburáska igazi melankolikus, édes bájos bábfilmsorozat volt annak idején aranyos, énekelhető dalocskákkal.
Kommunikációs ismeretek órán jött szóba, fogalmam sincs, hogyan kötődik a tananyagunkhoz, mindenesetre örültem neki, azóta már ezerszer meghallgattam Csiburáska dalát.

Grrr...

- Mit mondanál nekem, ha most látnál utoljára?
- De szívem! Hogy látnálak most utoljára? Hát ott a fényképed az autóban is!

Nőnek lenni

- Kiskamaszként nem szerettem lány lenni. Vagy inkább nővé válni. Utáltam, hogy mi lányok menstruáltunk, a fiúk mindig szabadok voltak, bármit megtehettek... a lányoknak jól kellett viselkedni.
- Ó, azért nehogy azt hidd, hogy nekünk férfiaknak annyira jó ám!
- Miért?
- Hát például el kell viselnünk titeket.

Frozen bubbles

Nem kedvelem a téli hideget, ám lenyűgöz a tájat beborító fehér takaró, a jégvirágok rajza is hosszú percekre képes elbűvölni, szeretem hallgatni a frissen leesett hó nyikorgását a cipőm talpa alatt. S most találtam valamit, ami megint csak... Szappanbuborékok a téli fagyban. Gyönyörűek.

Akkor is

- Szívem, holnapra milyen kaját szeretnél vinni?
- Csak a negyed négyre megyek.
- Mikor?! Lógós...
- Hát azért üljek...
- Lógós!
- Zé, fél tizenkettőtől nem lesz...
- Lógós!
- Minek üljek...
- Lógós...
- Két dögunalom óra...
- Lógós!
- Ne izélj már! Mindkét tárgyból...
- Lógós!
- Megadta már a beadandó anyagát...
- Lógós!
- Hagyd abba! Akkor is...
- Lógós!
- Jól van, csináld csak...
- Lógós...

Rózsa és egyebek

Ráhel lányom meglátta és képtelen volt ott hagyni az üzletben. Szerinte ebben a kis mütyürben minden benne van, ami én vagyok. A fa természetessége, a madár, a rózsa, a csipke, a fehér...

November 3-án: "Amikor megláttam azt gondoltam, ha tárgy lennél, akkor ez lennél."

Ma az erdő

Szokásos utunk forrásvízért. Meseszép volt ma az erdő.

Amikor a ló benéz

Rohantam a konyhába, ezért odaszóltam a gyereknek:
- Írd már oda az üzenetben a kép alá: amikor benéz a ló az ablakon! Tudod, a poén kedvéért!

Valamivel később, felidézve a gyermek kissé zavarodott tekintetét, gondoltam csak ránézek az üzenetre. A sejtésem beigazolódott. Ennyit írt: "amikor a Ló kíváncsiskodott az autónál".