2012. december 24.

2012. december 23.

Futtában

Tegnap végeztünk a takarítással. Mára csak egy kis varrás és a sütés, főzés maradt. Zé lebetegedett, így a munka java rám vár, mert úgy tűnik rajtam kívül mindenki fáradt. De sebaj, a képviselőfánk tésztája épp pihen, így van némi időm leülni. Igaz, csak rövid időre. Még szerencse, hogy a fát napokkal ezelőtt feldíszítettük.
Most épp Zén vigyorgok, eszembe jutott, ahogy délután beleesett a frissen elkészített, túrós süteménybe. Pontosabban beletenyerelt. Persze akkor nem nevettem, majdnem elsírtam magam. Tegnap meg azon, hogy kaptunk a gyülekezeten keresztül egy ajándékcsomagot, a felajánló szeretett volna inkognitóban maradni. Ebben pedig annyi az érdekes, hogy véletlen meghallottam az ajándékozó nevét, ismerem őt: pránanadis. Kicsi a világ... Előtte meg azon bőgtem el majdnem magam, hogy a konyhai függöny megvarrásáért nem kértek egy fillért sem, pedig nagyon számolgattuk a pénzünket, hogy legyen miből kifizetnünk. Aztán bevásárlás közben találkoztunk az egyik kedvenc csipketerítős néninkkel, aki megkért ugorjunk el hozzá, mert oda szeretné adni azt a gyönyörű, hímzett angol terítőt, amit már hónapokkal ezelőtt kinéztem nála.
Hálás vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül minket. Hogy valamiért szimpatikusnak találnak minket, valamiért kedvelnek, szeretnek bennünket. Talán ez a legjobb érzés így karácsony táján.

2012. december 17.

Nagytakarítás

Egy biztos, ha már jobban állunk anyagilag, az összes muszlin függönyünket lecserélem hagyományos csipkefüggönyre. Az nem gyűrődik, nem szakad olyan könnyen, mint ez. A gyerekek meg mondhatnak, amit akarnak, nem érdekel az éppen aktuális függönydivat, amíg nem ők mossák, vasalják, teszik vissza a helyére. Na.

Nekem ez tetszik

"De most akkor ezt BEZABBANTHATOM nyugodt szívvel vagy nem? (by Rachel)

2012. december 16.

Következetesnek lenni

Próbálok szigorú és következetes lenni szülőként, de nem mindig megy. Most azonban nagyon elszánt vagyok, mert a legkisebb annyira szétszórt és figyelmetlen lett az utóbbi időben, ami a tanulmányi eredményén is meglátszik. Ráadásul azt vettük észre, mindennek oka nem más, mint egy internetes stratégiai játék, ami miatt annyira sietnie kell minden más sokkal fontosabbal. Volt már egy hetes eltiltás, kevésnek bizonyult. Most annyit mondtam neki, szeretném látni, hogy kijavítja a jegyeit. Hallottam, ahogy sír a szobájában. Nagyon sajnáltam, legszívesebben tettem volna valamiféle engedményt, de... Néha muszáj azt látniuk, hogy erősek vagyunk. Miattuk.

Hová, merre?

Vajon mennyire etikus másik gyülekezetet választani a mostani helyett, mert ott egyikőnk sem érzi a helyén magát. Megbántani sem szeretnénk senkit, de többször érezzük azt, inkább maradnánk otthon, mint... Akkor mitévő legyünk?
Ma olvastam pár sort Pál Korinthusiakhoz írt első levelében, ami megnyugtatott:
"Ha az egyik ezt mondja: "Én Pálé vagyok", a másik pedig azt: "Én Apollósé", nem emberi módon beszéltek-e? Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál? Szolgák csupán, akik által hívővé lettetek; mégpedig ki-ki úgy szolgál, ahogy megadta neki az Úr. Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. Aki ültet, és aki öntöz: egyek, és mindegyik majd a maga jutalmát kapja fáradozásához méltóan."

Mi nők, amikor sírunk

Mi nők ugyancsak könnyelműek vagyunk, mert végig sem gondoljuk, mielőtt kitör belőlünk a zokogás, hogy másnap reggel csupán a bedagadt, résnyire nyíló szemhéjainkon keresztül leszünk képesek érzékelni a világot, mellesleg olyan erőtlennek érezzük majd magunkat, mintha több napot dolgoztunk volna végig egy huzamban.
A látványról pedig, amit ilyenkor nyújtunk, szólni sem érdemes...

2012. december 15.

Amikor nyílt az ajtó

Hát ez is megvolt - suttogtam magam elé a teadélután végén, miközben kezemben szorongattam a könyvet, amit kölcsön kaptam egy időre. 
Igazán elmenni sem volt kedvem a ma történtek miatt. S meg kell hagyni, örültem, mikor nyílt az ajtó és megláttam Petrust, mert hiába ültek körbe annyian és mosolyogtak rám, nagyon egyedül éreztem magam. Így legalább ott csicsergett mellettem, míg díszeket készítettünk, süteményt majszoltunk. Gyorsabban szaladt az idő... Gyorsabban, mint szerettem volna.

Miért?

Ha el kell temetned a szívedben valakit, akit szeretsz, miért érzed azt, mintha te is meghalni készülnél?

2012. december 14.

Teadélután

Holnap úgynevezett teadélután lesz a gyülekezetünkben. Csak nekünk nőknek, rendhagyó alkalom. Fura érzések kavarognak bennem. Várom, mert kicsit ez az összejövetel a Prince Edward-szigetén, Avonlea városkában élő nők társasági életét (Váratlan utazás c. kanadai filmsorozat) juttatja eszembe... Kicsit félek is tőle, mert még sosem vettem részt ilyesmin.
Valamikor december elejére lett ez az alkalom tervezve, aztán valami mindig közbejött. Hol egy szombati munkanap, hol egy iskolai verseny, hol a hirtelen jött hóesés. Miközben ez leesett, azt a kutya megrágta, satöbbi. Hányszor hallottam, imádkozzunk, hogy most már semmiféle akadály ne gördüljön az összejövetel elé. Annyit gondolkodtam ezen. Miért akadály egy verseny, amire a teadélutánt szervező pedagógusnak fel kell készíteni a diákokat? Egy országos havazás? Miért akarjuk annyira, hogy a mi elképzeléseink szerint történjenek a dolgaink?  Miért kiáltunk ki annyi mindent rossznak csak azért, mert az ego ezt kívánja?
Úgy szeretném ezt elmondani a többieknek. De félek, hogy megbántanám őket... Mi a helyesebb ilyenkor, hallgatni vagy szólni?

Ami kényeztet


Számomra ez egy megelőlegezett karácsonyi ajándék. Jaj, nem is tudom, de azt hiszem, kellenek az ilyen apró örömök az életben... Talán a nehéz időszakokban még inkább.
Kicsi, tömzsi kezeim van, nincsenek szép hosszú ujjaim, de most mégis annyira nőiesnek tűnnek. Nagyon-nagyon tetszik. Egyszerűen szolid, mégis elegáns.

Ami sokkol

Én nem akarok több híradót nézni. Nap, mint nap sokkol az eltűnt és megölték, a hároméves gyerekét fagyos vízbe dobta, a városligetben kukában találták meg, gyerekeket szexuális zaklatott... Ezek a hírek azok, amitől remegni kezd a gyomrom, könnybe lábad a szemem és úgy érzem, legszívesebben csak ülnék egy sarokban órákon át magamat emésztve, összeszorított szájjal, magam elé kulcsolt kézzel, mert nem bírom felfogni, ember hogy tehet ilyet, egyszerűen nem... Zé azt mondja, hogy ez az elborult elméjű világ, ami miatt ilyenné válik az ember. Lehet... De akkor én miért nem teszem és te miért nem teszed ezt?

Vele álmodtam

- Képzeld, K. Zolival álmodtam hajnalban!
- Fújjj! Nem is akarom ezt tovább hallgatni, undorító!
- Ki mondta, hogy valami történt is???

2012. december 13.

Mert mi kreatív család vagyunk


A nappalinkat egy ormótlan, girbe-gurba gerenda szeli ketté. Már régóta tervezzük, hogy befedjük valamivel, de eddig nem volt rá lehetőségünk. Aztán múlt héten valamikor megmutattam Zének azokat az indás, ágas-bogas fotókat az egyik lakberendezési portálon. Akkor még nem sejtettem, ennek milyen következményei lesznek. Mert Zé fejben jegyzetelt, tegnap és ma szorgalmasan festett, szögelt, most meg majd télnek idején metszheti a mennyezetről lelógó ágakat, mert olyan lett a nappalink, hogy bizony-bizony azon sem csodálkoznánk, ha maga vasorrú bába lépne valahonnan elő. A gyerekek javasolták tavasszal futtassuk be az egészet borostyánnal, na az lenne még valami...

Az autó

Az autó generátora megadta magát. Nem tudom, mi jöhet még...

Nem kedvelem, de most...

"Már nagyon elegem van abból, hogy az úgynevezett nemzeti, polgári oldalon nekem mindent le kell nyelnem, csak azért, mert nemzeti. Hogy egyfolytában elnézést kell kérnem, ha valami nem tetszik, különben rám sütik, hogy nem vagyok eléggé magyar, meg tolnak át a baloldalra. (...) Elegem van tehát a Julianus barátokból, a Wass Albert filmekből. Elegem van a fércművekből. Művészetet szeretnék látni. A kétharmad birtokában egyes jobboldali megmondóemberek, akarnokok és karrieristák úgy érzik, szabad a pálya, mindent lehet."
(Szörényi Levente)

2012. december 12.

De aranyos

"Nézd ezt a képet, mennyire aranyos vagyok már hátulról is..." (by petrus)

Így szeretek


Meglesz a karácsonyfánk, hétvégén mehetünk érte.
Idős úr vezetett minket a garázssorok mögött található Vitéz-telepre, ahol az ő kertecskéje is meghúzódik. Már a sarkon szemünk elé tárult az a rengeteg növekedő fácska, ott álltak egymás mellett sorakozva, csillogó fehér ruhában. Persze, hogy Zé az első három méter után megtalálta a nekünk legmegfelelőbbet, én meg csak mentem és mentem volna be a sorok közé, a hó alatt megbújó föld puhasága tartott csak vissza. Míg keresgéltünk, Zé kérdezgetett, a bácsi mesélt. Repülőszázados volt valamikor, abban a városban tanult, ahol én felnőttem. Hirtelen akadt egy csomó közös ismerős. Aztán ott volt a kerti kút, aminek vize öt méter mélyről tör elő itt a dombok között, meg a benzines szivattyú, mert öntözni muszáj volt a nyári forróságban. Aztán elmondta, hogy ne vigyük a fát rögtön a lakásba, csak valami hűvös helyiségbe, s higgyük el, megfogja majd, ha kiültetjük, mert régebben is vittek tőle, az a fa is él és virul.
A jövőben nem is szeretnék városi kereskedőtől vásárolni, mert így fát választani, sokkal nagyobb öröm, egyszerűen természetesebb, emberközelibb.

Ma tudtam meg

Elengedtem a tizenhat éves lányomat élete első, HÁZI BULIjára, aminek eredménye az lett, hogy arra sem emlékszik, mit ivott és mi zajlott körülötte, aminek következménye annyi, hogy elveszítette a barátját* a saját hülyesége miatt . Hát tanulság volt ez mindkettőnk számára. Ő talán mégis fájdalmasabban éli meg, és elgondolkodik azon, megérte-e "nagylánynak" lenni.
Mit tehet ilyenkor a szülő? Beszél és beszél, a gyerek meg duzzog és hallgat, aztán valamikor belátja...

*azóta már kibékültek

Ilyen már soha

2012.12.12. 12:12

2012. december 11.

Fenyőfa

Gondolkodtunk, hogy oldjuk meg a karácsonyfa vásárlást a jelenlegi körülmények között, aztán eszembe jutott, ha már fenyőfatermeléssel és kereskedéssel is foglalkozó megye vagyunk, próbáljunk meg felhívni egy-két termelőt, hátha sikerülne jutányos áron szert tennünk egy kisebb fára. Két címet is kaptunk, most bizakodom, talán szerencsénk lesz.

Nem hiányzott

Megkaptuk az értesítést az előrefizetős villanyóra felszereléséről is. Ha a fejem tetejére állok, akkor sem tudok pénzt elővarázsolni a semmiből. Egyszerűen felőröl bennünket a mostani helyzet. Kezd lidércnyomássá válni a karácsonyi várakozás, pedig szeretném, ha békésen és nyugodtan telnének el az ünnepek.
Azt mondják, fontos a pozitív gondolkodás. Nekem csak annyira futja, hogy gyűlölöm  a tehetetlenséget, a lassú ellehetetlenülést, ami lassan, alattomosan fon körbe szövevényes indáival. Képtelen vagyok elfogadni, ami történik velünk.

Álmodtam is

- Jaj, jajj!
- Mi a baj, Zé?
- Lehúztad rólam a takarót. Pedig már elaludtam, álmodtam is... csillámpónikat!

2012. december 10.

"Kopasz"


Még Zé sem képes öt-hat percnél tovább kinn hagyni a frissen megnyírt ebet az udvaron, ugyanis az reszketve, vacogva, időnként egy-egy könyörgő vakkantást megeresztve ül a bejárati ajtóval szemben, csodára arra várva, hátha beengedjük, futkározni hülye lenne ebben a hidegben. Persze nincs ezen mit csodálkozni, hisz a nap nagy részét egy takaró alatt tölti, időnként meg-megemelve a fejét, unott pislantással szemlélve a körülötte zajló eseményeket. Megértőek vagyunk, tudjuk mi, fázik szegény! Ráadásul az önbizalma sem a régi, mióta "kopasz", magából kilelve ugat meg mindenkit, aki belép a lakásba, minket is. Na, ezt illetően nem vagyunk megértőek.

K. O.

Az már milyen, mikor azon jár az agyunk éjt nappallá téve, hogy tudnánk rendezni valamiféle törlesztést az ex hitelét illetően, amit mi vagyunk lennénk kénytelenek fizetni, na épp akkor megy tönkre a hűtőszekrény, s megint összeomolva látszik minden így karácsony tájékán. Nesze neked pozitív hozzáállás... Ennyire futotta veled.

2012. december 8.

Már csak ez hiányzott

Valahonnan az ajtó mögül: "mostan kinyílt egy szép rózsa virág, akit régen várt az egész világ"... Iszonyatosan fals, elviselhetetlenül magas, elnyújtott fejhangok idegeket bénító egymásutánja. A lakás különböző pontjain mereven maguk elé bámuló, majd hunyorgó, gyanakvóan vizslató szempárak tulajdonosai. Meggörnyedt hátak, behúzott nyakak, fülekhez emelt kezek. Az óramutató cammogónak tűnő másodpercei. A hideg szél kavarta, zuhogó hó lehangoló látványa az ablakon keresztül. Borús, soha véget nem érő érzése a télnek.
Zé türelmét vesztve a távolból:
- Bevallom, bevallom én öltem meg! Nem bírom tovább! Én öltem meg, beismerem...
- Kit?
- Bárkit. Bááárkit!

 Valamivel később.
- Zé, felhívhatom a kátéertét?
- Ne haragudj, de időközben elveszítettem a hallásomat. Légy szíves, mondd még egyszer!
- Most jó bunkónak lenni? - szól vissza, majd duzzogva elviharzik a szobája felé.
Nem... Nem akarom. Nem szeretném még egyszer. Kérem, mentsenek meg...

Hó, hó, hó

Mekkora hó esett! Akkora azért még sem, csak a szomszéd házának tetejéről is elénk fújja a havat a szél! Hurrá!

2012. december 6.

Decemberes sétálós


Nem arra

Nem arra van szükségem, hogy kiszolgálj, hanem hogy törődj velem.

2012. december 5.

Na, még ilyet!

Tegnap elénk kanyarodott egy gyönyörű metálos, fáradt rózsaszínű autó. Rögtön felfigyeltem rá, felettébb érdekelt, ki lehet az, aki egy ilyen jármű volánja mögé ül. Valami olyat vártam, ami cinikus mosolyra fakaszt: fekete öltönyös mormon hittérítőt, feltupírozott frizurás öreg hölgyet fehér kiskutyával, babapelenkát forgalmazó üzletkötőt. A látottakra viszont egyáltalán nem voltam felkészülve. Ugyanis a rózsaszín autót nem más, mint maga a mikulás vezette.

2012. december 4.

Hmm... érdekes

"Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit aki különb mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen mintha itt sem lettünk volna.

Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.

Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal, és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!"

(Ady Endre: Nagyváradi Napló - 1902. január 31.)

Ugyan anya...

- Kisfiam, ha ezt nem hagyod abba, nagyon elverlek ám!
- Ugyan anya, nem félek tőled!
- Nem???
- Utol sem érsz! Ahogy vezetsz, még kocsival sem...

Filléres "drágaságom"


Van, hogy már hosszú ideje szeretnél egy apróságot, mikor az váratlanul a kezedbe akad sok-sok holmi között megbújva, mintha csak rád várt volna eddig. Ma épp így jártam, ráadásul az apró rózsaminta a kicsiny masnival rögtön elvarázsolt, így mondhatjuk első látásra szerelem volt ez köztem és a pihe-puha tutyi közt.

2012. december 3.

Hol is olvastam?

- Nem is tudom, hogy megújítsam-e a jogosítványom? Én sem vezetek már régóta, mert úgy vagyok vele, mint te is, azt sem tudom a jobb oldalon melyik pedál van. Olvastam valamelyik kommentben, mikor ezt írtad. Vagy hol is olvastam? Nem is ott olvastam. Akkor hol olvastam? Honnan szedtem ezt egyáltalán? Én nem is tudom. Nem szedtem sehonnan...
Le kellett tennem a telefont, mert tartottam attól, hogy hangosan felnyerítek a magyarázkodásán. Mert ő nem tudja, hogy én tudom, amiről ő azt gondolja, hogy nem tudom, pedig már hónapok óta tisztában vagyok vele, csak azt várom, hogy egyszer kibökje.

2012. december 2.

Az első hó


Úgy megörültem annak, hogy épp december elsején esik le az első hó felénk, mire a többiek felvilágosítottak, ma már másodika van.

2012. december 1.

Szalagavató


Ketten kellettünk hozzá, hogy a két ing kinézzen valahogy vasalás után, amiket Máté fiam a szalagavatóján viselt. A harmadikkal szerencsére nem volt gond, abban indult el itthonról. Mindenről csak azért teszek említést, mert ez valamiféle idétlen próbálkozás azt illetően, hogy ne kelljen írnom arról, ami a szalagavató alatt játszódott le bennem, mert ő már a harmadik gyermekem, aki... S majd ő is elmegy, főiskolán tanul és egyre inkább elcsendesedik a ház, ahogy telnek az évek.

2012. november 30.

Erzsébet-utalvány

Ha kicsit késve is, de hozzánk is megérkeztek az Erzsébet-utalványok. Pontosabban mi mentünk be érte a postára, mert postást nem láttunk már napok óta, s értesítőt sem találtunk a levélszekrényünkben. El is kapott a félelem egy pillanatra bennünket, talán ő lépett-e le az utalványokkal. 
Az autóban ülve nagy boldogan rendezgettük kormányunk juttatását borítékból borítékba - e hónap végén is jut valamiból kajára -, akkor még nem gondoltuk, hogy a legtöbb helyen, ahol mi vásárolunk, el sem fogadják azt, csak a jó öreg forintban bíznak. A nap végére azonban nagyon kiokosodtunk. Míg a Tescoban fogyasztásra kész ételre - nem ám lisztre, meg cukorra -, ruházatra és tanszerre válthattuk volna be az utalványt, addig a sarki boltban a hiperpigmentált lakosság még cigarettát és alkoholt is vehet rajta, mert a forgalom ugye fontos a peremkerületek kis üzleteiben. Egy percig sem gondolkodtunk azon, mi hol fogunk vásárolni, mivel mosószerre és öblítőre is szükségünk volt.
Véleményem erről az egészről:
A kormánynak csak gratulálni tudok, büszke lehet magára, milyen jól megoldotta plusz költségkiadásokkal, hogy a nem megfelelően szocializált, c-típusú állampolgár csak hasznos dolgokra költse el az államtól kapott támogatást.
S egyébként nem, még mindig nem vagyok rasszista... De...

Játszom, de minek?

Nem tudom... Néha az agyamra megyek. Elcsesztem egy csomó időt, aztán nem is tetszik az, amit csináltam. Ráadásul addig nem nyugszom, míg valami olyat nem alkotok, amit valamennyire magaménak érzek.

2012. november 28.

19 éve jogsival, avagy anya és lánya

- Szia Édus, mondd gyorsan!
- De anya! Miért gyorsan már megint?
- Szívem, itt állok az autóval a lejtőn, ami elkezdett gurulni, előttem egy Opel. Szerinted?
- Hát lépj rá a fékre!
- Most ugrottam ki az autóból a másik oldalon!
- Akkor ülj be és lépj rá a fékre!
- Azt sem tudom, melyik a fék, csak sejtéseim vannak!
- De hülye vagy édesanyám, hát a baloldali...

Horror a kertben

Csak annyit mondtam Zének, hogy a mályvabokor egyik oldalsó ágát rövidebbre is vághatná, mire ő úgy odasuhintott a késsel, hogy két ág is repült egyszerre, de még az ujjából is egy darab...

2012. november 25.

Piros-arany

- Zé! Lehetne szó arról, hogy idén ne piros-arany legyen a karácsonyfa?
- Persze szívem, milyet szeretnél? Egy Erős Pistához mit szólsz?

2012. november 23.

Kicsoda ő nekem?


Én már nem is csodálkoztam a reggeli torokfájáson, igazán felkelni sem volt kedvem, nyögve-nyelve tápászkodtam fel az ágyból. Mindezek ellenére úgy tűnt, odafentről vigyáznak rám, a városban mindenhol fél órán belül végeztem, míg Édus a Fiatal Középkoros Régészek Országos Konferenciájának egyik előadásán üldögélt, de rá sem kellett sokat várnunk, így siethettünk haza.
Zének szoktam mondogatni, olyan ő nekem, mint egy tündérherceg. Hát ma csakugyan, egész délután sürgött-forgott a konyhában, hogy a kedvünkre tegyen, míg én az ágyba beájulva "gyógyultam". Semmi nem ért el hozzám a külvilág zajaiból, pedig húst kloffoltak, porszívóztak. Annyira emlékszem csak, hogy Édua bejött telefonálni, néha válaszoltam is neki valamit, pedig nem én voltam a vonal túlsó végén...

2012. november 22.

Csak a madarak, a többi nem lényeges

 Fáradt és nyűgös vagyok. Ráadásul mindenki egész nap csak mondta és mondta a magáét, az agyam folyamatosan kattog azóta is: túl sok az információ, túl sok az információ... Történt olyan is, ami nagyon kellemetlenül érintett, de azzal most képtelen vagyok foglalkozni . Talán jobb is így, mire időt szánnék rá, addigra homályba vész.
Estére annyira kész voltam, hogy elpityeregtem magam az autóban, mikor Zétől nem kaptam meg azt a polctartó konzolt, amit már hetekkel ezelőtt kinéztünk. Komolyan jobban örültem volna neki, mint bármilyen apró kedvességnek, nyalánkságnak amivel időnként Zé meglep. Hát ez van. A polcot az udvarra szerettem volna, hogy ne csak a madáretetőben leljenek eleségre a madarak, hanem a polcra kihelyezett tálkákban is. Ezek szerint nem mostanában lesz kész. Pedig annyira szeretem, amikor az udvarunk telis-teli van madarakkal, holott egy fánk sincs, mind a környékről jár hozzánk.

Emlékszem, nyáron volt olyan, hogy nem látszott a fű, annyi veréb ugrándozott kora reggel az ajtónk előtt - egy egész csapat. Nem tudom, mi vonzotta ide őket nap, mint nap. Talán a kert fűszálain megbújó harmatcseppek, vagy egyszerűen csak a falak hűvös árnyéka a forró nyári reggeleken? Ki tudja... Sokszor jönnek most is, ami nekem elmondhatatlanul sokat jelent.

2012. november 21.

Egy kis drog, az kell most

Egész délelőtt papírok után rohangáltunk. A munkaügyi központban olyan lekezelően beszélt velem az ügyintéző, hogy vissza kellett fognom magam és másfelé néznem, nehogy úgy érezze, akár egy pillantásommal képes lennék ölni hogy véletlen se vegye észre, mennyire bánt a viselkedése. Az okmányirodában közölték, hogy naivan állok a dolgokhoz, mert most csak egy kitöltendő űrlapot adnak, amit holnap vissza kell vinnem kitöltve, közben hívott a legkisebb, hogy hazaért az orvostól, majd Rachelt próbáltam hívni, aki nem vette fel, mert minek is, mikor a francba akarja már elküldeni a kitöltött pályázatot, amiért három hete könyörgök, mert lejár pénteken a beadási határidő, s ami miatt egyedül én idegeskedem, mert valahogy úgy tűnik, mintha a gyerekek tennének nekem szívességet azzal, hogy elintézem nekik. Mellesleg gyötört a lelkiismeret-furdalás, mert Zé kitartóan hurcolt ide-oda, miközben tudtam, hogy fáj a gyomra, s alig áll a lábán. Délutánra már úgy éreztem, szétesik a fejem, hazaérve egyszerűen magamra csuktam a szobaajtót, befeküdtem az ágyba és magamra húztam a paplant.  Valamikor késő délután Zé és Fixi segítségével kitakarítottuk a lakást, mert holnap érkezik Édus, aki már most azzal "nyaggat", mikor fogok ráérni a napokban. Hát most már ezt sem tudom, mert amit mára terveztem, azzal péntek délutánra fogok végezni.


Úgyhogy most itt ülök a számítógép előtt, s egész este Parov Stelarral "mérgezem" magam, mint valami drogos, mert feldob és jókedvre derít a zenéje, szeretem ezt a nu jazz-zel, funkyval, elektronikus swinggel vegyített muzsikát. Ez kell nekem most.

2012. november 20.

Várakozás

Megfigyeltem, mindig hónap közepe felé kezdek el görcsölni a mindennapokon. Felébredek éjszakánként, néha úgy érzem, még a világból is kifutnék, hogy ne kelljen újra és újra szembenéznem a mindennapi problémáinkkal. Türelmetlenül várom a reggel, mintha a jótékony világosság valamit is változtatna a dolgainkon.
Múlt hónapban előre tudtuk, hogy nem lesz elég a pénzünk a következő hónap elejéig. Milyen jó, hogy eszembe jutott az a rengeteg vas a padláson. Zé meg nem volt rest lehurcolni azokat, hogy elvigye és leadjon mindent, ami mozdítható. Így éltünk napról, napra. Akkor sem panaszkodtam, mert minden napra jutott. Néha azért belegondolok, milyen élet ez így? Szép lassan veszünk vissza az igényeinkből, mert már nem tudom azt mondani, a samponra, a hajlakkra, az öblítőre, a mosogatószerre, akár az papírszalvétára sem, hogy szükség. Szükség az ennivaló, amit megeszel, a ruha, amit hordasz, a cipő, amit  a lábadra húzol. Az eszembe sem jut, hogy moziba menjünk, a színház már jó ideje luxus. Sokszor magunktól veszünk el. Tisztelem és csodálom Zét, mikor valamire azt mondja "nem kell", s tudom, csak azért ez a válasza, hogy a gyerekeknek több jusson.
De vajon meddig mondhatjuk azt, hogy nekünk nem kell? Mennyit engedünk még elvenni magunktól? Az igényeinkből, a szükségeinkből, egyáltalán az életünkből? Nem akarok így élni, oly kevés számomra az effajta létezés, ha másoknak épp az is a célja: fásult, gondolkozásra képtelen, sorsukba beletörődött lelkekké formálni minket.
Dolgozni szeretnénk, változtatni az életünkön. Magunk mögött szeretnénk hagyni a sűrűn lakott civilizációt, s nem tudom elfogadni, hogy ne történjenek a dolgok, amik előrefelé visznek a céljaink felé...

Mozdulatlannak tűnik minden. Mintha egy kísérteties állomáson vesztegelnénk, ahol csikorgó, berozsdásodott vagonok hangjaiból komponálna szívet sajdító éneket a párás, késő őszi szél. A kopott óramutatók lomha lassúsággal vonszolják magukkal a perceket, a lélek csak annyit érez, valami változás van készülőben, de azt nem, mikor mozdul meg körülötte a világ. Idegtépő a várakozás a ködbevesző, szürke peronon.
(Link: Montázs Andrej Tarkovszkij Stalker c. filmjéből - 1979)

Heves Beles

- Szívem, én is jelentkezzek amatőr színésznek?
- Jaj, inkább ne!
- Szerinted milyen színész lenne belőlem?
- Valami pornós...
- Pont erre gondoltam én is. Csinálhatnánk egy filmet!
- Milyen filmet?
- Szerinted?
- Pornót? Mi ketten, mi?
- Pont arra gondoltam. Kaszálnánk vele...
- Hülye vagy? Ki az a perverz állat, aki két ilyen dagadtat bámulna, miközben dugnak közösülnek?
- Hidd el, nagyon is sokan vennék! Tudod, mennyi perverz van, aki ilyeneket bámul?
- Na és, mi lenne a címe?
- Hát nem is tudom... Mondjuk, lehetne Heves Beles.

Komolyan is gondolta

- Tényleg sokszor van káposztás kaja mostanában itthon?
- Igen anya! Rohadt sokszor...
- Nekem fel sem tűnt. Múlt héten kínai kel volt.
- Nem érdekel anya, az is káposzta! Annyira elegem van belőle nekem is már.
- Akkor mondj valami olyasmit, amit igazán szívesen megennél!
- Mondjuk, káposztás tészta?

Hogyan mondhatnám el?

Petrus pár napja tette fel a kérdést:
- Anya, észrevettem, hogy mikor imádkozunk a gyülekezetben, te nem mindig hajtod le a fejed, mint a többiek és nem imádkozol velünk. Miért?
Nehéz volt válaszolnom, ráadásul úgy, hogy megértsen. Hosszú éveken át jártunk gyülekezetbe, miközben sokszor a poklot poklát éltük meg a házasságunkban. Volt, hogy mindenkire rámosolyogva, imádkozva ültünk az alkalmakon, fennhangon dicsértük az urat. Mások csodáltak a jó házasságunk, a gyönyörű gyerekeink, s nem utolsósorban az elszántságunk miatt. Hazaérve eltűnt a varázs, sokszor markolt szívembe a keserűség, a fájdalom, sokszor legszívesebben elfutottam volna az életem elől. Gyűlöltem a házasságom, hogy a férjem sokszor emberszámba se vett. Szomorú és megkeseredett voltam. Bár többször megtapasztaltam Isten áldását az életünkön, iszonyatosan fals érzés volt bennem, hisz képmutató életet éltünk.
Miután elköltözött tőlünk a volt férjem, elmentünk pár rendhagyó istentiszteletre a városban, ahol még megtért a nagyfiam, és az egyik nagylányom. Aztán minden eltűnt a ködben, felszippantott az Élet. Élveztem, hogy kitörtem az éveken át tartó bezártságból, jó érzéssel töltött el, hogy kedvelnek az emberek, megnyílnak előttem. A férfiak újra NŐnek láttak, az emberek kíváncsiak voltak a gondolataimra, amik olyan hosszú időn át nem érdekeltek senkit. Mindent akartam, úgy éreztem, most tárul ki igazán előttem a világ.
Zét akkor ismertem meg, mikor már kezdtem elfordulni az élet zajaitól, csendre vágytam és tisztaságra. Elég volt a nyüzsgő, nyugtalan világból. Időnként beszélgettünk Isten dolgairól, de úgy voltam vele, Isten nem tud használni, hisz már jó ideje eltávolodtam tőle. Megelégedtem annyival, Zé tud arról, hogy hiszek. Mikor úgy döntöttünk, hogy szeretnénk gyülekezetbe járni, még nem sejtettem, hogy az Úr így is munkálkodik, s Zé meg fog térni. Most eljárogatunk egy frissen fejlődő közösségbe, a gyerekeim ki nem hagynák az ifjúsági alkalmakat. Szelektálunk jó és rossz dolgok között, nem élünk bezárt életet, próbáljuk megtalálni az egyensúlyt.
Ha imádkozunk, sokszor csak a szívemben kiáltok az Úrhoz, ha éneklünk, olykor elhallgatok. Mert egyet nem szeretnék, álszent képmutató lenni. Magam előtt, mások előtt, Isten előtt.
Hogy mondhatnám el mindezt a kamasz gyerekemnek? Csak egy rövidke választ adtam:
- Mert nem szeretnék képmutató lenni és olyat tenni, aminek köze nincs az igazsághoz.

A legjobb fejfájás ellen

- Zé, tennél valamit annak érdekében, hogy ne fájjon a fejem?
- Hozzak gyógyszert szívem?
- Nem kell.
- Hát akkor?
- Tudod te azt nagyon jól, mire gondolok.
- Ha attól elmúlik, akkor rajta...

2012. november 19.

Amikor elszáll a jókedv

Ma kénytelen, kelletlen, mondhatni akaratlan láttam magunkat a tesco bejáratának üvegportáljában. Olyan élesen vetődtek vissza a vonalaink a szürke, borús időben, mintha tükröt tartottak volna elénk. Istenem, hát nem vagyok valami építő látvány a plusz kilóimmal, inkább csak épületesnek mondható. Mert nem minden a vörösre festett haj, de nem ám... S ilyenkor ráadásul úgy érzem, nem segíthet rajtam semmi más, csak a totális koplalás.

Amikor Zé kedveskedik

- Annyira rossz, hogy olyan fiúkat fogok ki, akik nem itt a városban laknak. Bébét is csak egyszer láthatom egy héten!
- Semmi gond nincs ezzel Petrus! Kérj tőle egy fotót és akkor láthatod többször is...

Fügebokor

Kaptunk a szomszédainktól egy fügebokrot. Most azon agyalok, vajon cserépbe ültessem-e bízva abban, hogy nem több év múlva lesz lehetőségünk arra, hogy elköltözzünk innen, vagy a ház elé a konyha ablaka alá, de ott meg lelegelné boldog-boldogtalan, ha évek múltán teremne.

2012. november 18.

Övön aluli

Hát nem csalódtam Petrusban, amikor láttam, regisztrált arra a most éppen annyira "divatos" oldalra, ahol név nélkül kérdezhet bárki bárkitől bármit, természetesen a saját kilétének felfedése nélkül. Naná, hogy feltettem az ominózus kérdést a lányomnak az oldalon:
"Mire jó, hogy itt válaszolgatsz másoknak?"
A válasz övön aluli volt:
"Őszintén? Semmire. Anya, Te tetted fel nekem ezt a kérdést? xddd"

2012. november 17.

Semmi X, semmi faktor... elég volt

Zene, zene, zene? Komolyan csak azért ültem le az X-factor elé, mert vártam, hogy szegény Krisztiánt végre kiszavazzák a nézők, s nem kell kínlódnia tovább, de ha őt nem, hát akkor Stone-t. Hát nem... nem így történt. Nem is értem ezt az egészet... Komolyan elgondolkodtam, mikor azt mondta Zé:
- Azért tartják benn, hogy legközelebb is leülj és azt nézd, hogy kiesik-e végre...
Mert nem kívánok én neki rosszat, csak egyszerűen összeszorul a gyomrom, ahogy látom, hogy harcol adásról adásra a fantomjaival. Borzasztó, szívszorongató érzés.

Délutáni alkalom

Annyira kiakadtam Zén, mikor istentisztelet alatt elkezdte félresimítani a haját balról egészen a jobb oldalra és még jól le is nyalta azt, miközben ártatlanul, bambán meredt maga elé. Képtelen voltam kibírni röhögés nélkül. Mire mellettem ülő hölgy (aki nem mellesleg az éppen prédikáló gyülekezetvezető felesége) is felénk nézett, majd ő is nevetni kezdett, mire én épp belekezdtem a magyarázkodásba.
- Nem baj, épp a vidámság hiányzik erről a helyről! - súgta a fülembe.
Hát azért nem vagyok meggyőződve róla, hogy Isten ezt a fajta vidámságot hiányolja az alkalmak légköréből. Az viszont tény, hogy utána sokkal felszabadultabban éreztük magunkat, s figyelni is jobban tudtunk az elhangzottakra.

Játszom a színekkel


Zé sem érti, mi nők hogyan vagyunk képesek elszöszmötölni hosszú-hosszú perceket egy-egy lakberendezési portálon, vagy épp játszani a színekkel a magunk kedvére egy másikon. De talán így van ez jól.

Voice

Zenerajongó lévén nagy reményeket fűztem a Voice műsorához, bár a tegnap esti adás végén elkerekedett a szemem, mikor láttam a színpadról egymás után csalódottan távozó fellépőket. Aztán nem is tudom, min lepődtem meg jobban, Caramel megérzésén vagy azon, amit akkor éreztem, miközben Dávid énekelt a színpadon. Igaza volt Caramelnek, igaza... Tudta ő, kire is vár.

2012. november 15.

Nincs cím

Akár mondhatnám azt is, fotóim a hallban, hasznos-haszontalan gondolataim a jövőre átrendezésre kerülő nappaliban, titkaim a hálószobában vannak... Mind ez persze csak a virtualitás szintjén, ami csak azért érdekes még számomra is, mert régebben azt gondoltam, minden elfér egy helyen.

2012. november 14.

Érdekesek az emberek

- Szeretnék kérdezni valamit kicsim!
- Kérdezz!
- Ugye két éve együtt vagytok?
- Igen, több kicsivel. Erre voltál kíváncsi?
- Nem. Azt szeretném tudni, ha lehetőség lenne rá, akkor megcsalnád Zét?
- Nem. Biztos, hogy nem.
- De miért? Az ember mindig vágyik valami másra, valami izgalmasra...
- Nézd, úgy gondolom, egy kapcsolat sokkal többről szól, minthogy másnál keressek ilyesmiket.
- De ne mondd már, ha ott lennél egy bizonyos helyzetben, akkor ellenállnál, hogy megfosztanád magad a jótól!
- Ez meddő próbálkozás. Nem tennék ilyet!
- Nem értelek. Hogy lehetsz ennyire maradi és prűd? Ez teljesen beszűkült gondolkodásmód, nem normális.
- Nem fogok erről vitatkozni, de ha én maradi és prűd vagyok, akkor te miért a háta mögött csaltad a feleséged? Miért nem merted elmondani neki? Nézd meg, hol tartasz a szabad elveidet követve! Egyedül vagy a semmi közepén. Senkid és semmid nincs. Jó érzed magad most?
- Most komolyan beszélsz? Te akarsz kioktatni?
- Mondom, amit gondolok.
- Na jó kicsim, akkor erről ennyit. Szia!
Nem igazán hagyott időt elköszönni, ami talán nem is olyan nagy baj.

Ki mosogat?

- Drágám, nem tudok már elmosogatni!
- Miért nem?
- Annyi ideje vagyok itt melletted, hogy elhidegült tőlem a mosogatóvíz.

Zé főztje


Sütőtök krémleves szalonnával

2012. november 13.

Nekem kell

Tény, hogy sokat változtam az utóbbi időben. Talán még helyesebb lenne úgy fogalmazni, sokkal inkább vagyok önmagam, mint eddig bármikor.
Úgy tűnik az életnek vannak szakaszai, amikor jóval többet változunk, mint a köztes időkben. Kívülről, belülről egyaránt. Én legalábbis így vagyok ezzel. Az ember ilyenkor törekszik arra, hogy a helyes utat válassza  és semmiképp ne visszafelé haladjon. 
Ahogy mondani szokták, a külső tükrözi a belsőt. Egy időre - többek között Zé kedvéért - még a hajszínem is más lett. A szolidan barna hajammal azonban öregnek és unalmasnak láttam magam a tükörben, még a természetes ősszel is jobban ki lett volna békülve, olykor sírni tudtam volna a látványtól. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen kis dolgok ennyit jelenthetnek. Hiányzott a vörös hajszín, s vele együtt az a kis szeleburdiság, ami mindig is bennem volt. Mert annyira szerettem volna jobb lenni, le akartam vetkőzni mindent, ami a régebbi énemhez tartozott. Zé miatt, magam miatt. Egy valamibe nem gondoltam bele. Ha elfojtok valamit, ami az igazi énemhez tartozik, sosem tudok kiteljesedni igazán. Nekem kell az a bohém vadság, hogy mindig mosolygós és kedves legyek, amilyennek sokan szeretnek. Így tudok tiszta szívvel, őszintén fordulni mások felé.
Fel kell kicsit ráznom magam... A vörös hajszín már adott.

A tudatosan étkező magyar

Nem szeretem a híradókat, nem is igen nézem, inkább csak hallgatom azokat.
Tegnap mégis felkaptam a fejem, amikor arról volt szó, hogy nem folyt be megfelelő összeg az államkasszába a chipsadóból. Először is, ezt mindenki tudta előre, aki józan paraszti ésszel gondolkodik. Másodszor, kik azok az idióták, aki ezek után felvetik a kérdést, vajon ennek oka a termékek drágulása, vagy egyszerűen csak annyi, hogy a magyar emberek tudatosan étkeznek egészségesebben. S még azt is megemlítik, hogy ennek kiderítésére több év szükségeltetik. Mindezt annak közlése után, hogy az országban ebben az évben történt meg az, ami eddig soha: csökkent az egy főre jutó összes élelmiszer-fogyasztás.
Nem is értem ezt a gondolkodásmódot. Naná, ahogy felment a chipsadós termékek ára, a segélyből élő vagy épp a minimálbérből tengődő magyar ember rögtön észbe kapott, ő bizony ezentúl tudatosan fog étkezni, semmi számára károsat nem vásárol. Vajon mikor tűnik már fel ennek a kormánynak, hogy ebben az országban szegénység van és az emberek sok esetben NEM CSAK egészségesebben szeretnének étkezni, hanem egyszerűen csak ENNI szeretnének?

2012. november 11.

Így fogyókúrázni?

A fogyókúrámat illetően időnként gondolkodóba esem. Van ugyanis három étel, aminek képtelen vagyok ellenállni. Egyik a vadas, másik a paradicsomos húsgombóc, harmadik a töltött káposzta. Bevallom, még ahhoz is gyenge vagyok, hogy egy időre tiltó listára tegyem őket.
Jaj, drága Zé, tudod, ha ezekről van szó, nincs mértékletesség! Ne főzz nekem ilyesmiket!

Ócskapiac


Szeretem az ócskapiacok hangulatát. Kezembe venni az ódon könyveket, beléjük lapozni, megszagolni őket. Végigsimítani a régi csipkéken, több évtizedes terítőkön.  Megmosolyogtat porcelánokra vetődő napsugár, a a fényesre suvickolt evőeszközökön megcsillanó fény. Itt mindennek története van. Titkos mesék szállnak a széllel.
Olykor az arcokat is figyelem. Leginkább azokét, akik a saját portékájukat teszik ki az asztalokra. Nézem, hogy vesznek a kezükbe egy-egy szeretett tárgyat, maguk által készített kézimunkát. Szeretek elidőzni, beszélgetni, főleg az idősebbekkel. Míg mellém nem ér Zé, aki szinte felráz ebből a különös világból, mivel ideje tovább indulnunk.

2012. november 10.

Akik csak beszélnek róla

Talán még sosem olvastam annyit a világhaló portáljain, közösségi oldalain, blogokon a szeretetről, annak fontosságáról, milyenségéről, mint ebben az évben. Sok-sok embert foglalkoztat a szeretet, s annak mibenléte. De vajon hányan élnek vele, s mennyien vannak azok, akik csak beszélnek, illetve csak írnak róla?

Az eszem megáll


Zé képes volt odabiggyeszteni a fotóm alá egy közösségi portálon a következőt: "ezt a helyet sosem fogom elfelejteni". Még jó, hogy csak én tudom, miért is nem, a többiek meg csak találgathatják, vajon a táj szépségére gondolt-e vagy valami másra.

Amik nem esnek jól

Kamilla lányom azzal jött haza az apjától, hogy a nagyobbik kisebbik jövő hétvégén hazalátogat. De hát én nem is tudok erről! Miért nem? Gyorsan felhívtam, nehogy váratlanul érjen a látogatás, tudjunk készülni valamivel. Hát volt vagy zavar, hirtelen nem is tudom mit mondjak a telefonban. Mert ő csak az apjához, hozzánk nem is volt tervezve, de majd lehet... Hát nem esett jól. S nem azért, mert intézd el anya, szólnál a papának, rendeld meg, vedd meg, küldd el... Vagy tán ezért is. Ilyenkor napokig rág a dolog, hiába tudom a józan eszemmel, hogy nem kéne. Egyszerűen képtelen vagyok lerombolni a köztünk lévő falakat, amit az apja maximálisan ki is használ. Az egyetlen gyermekem, akit a mai napig fel tud használni a pitiáner bosszúálló próbálkozásaira, ami a soha el nem múló sértettségéből fakad. Sokszor ezért is van innen költözhetnékem... Minél kevesebb információt tudjon rólam, rólunk. Mert ennyi év után is velem, velünk van elfoglalva és képtelen a mondat végére odatenni azt a pontot.

2012. november 9.

Amikor a legkisebb


A legkisebb rendet rakott az asztalomon, sőt az ágyunkat is rendbe szedte. Egy-egy könyvet is kikészített a párnánkra, miszerint én ma Bibliát fogok olvasni, Zé pedig Sherlock Holmes történeteit.

Csak természetesen


Sheila küldte a méregerős habanero paprikát, ami mellé bevetettem egy kis virágmézet is. Bár a paprikától azt hittem, kilehelem a tüdőm, folyt a könnyem, talán még a nyálam is, s úgy éreztem, menten lefordulok a székről kínomban. Zé meg csak röhögött rajtam, miközben azt ismételgette, hogy "köszi, de ebből én még egyszer nem kérek", meg hogy "te nem vagy normális". Egy azonban biztos,  a paprikának és a méznek köszönhetően már tegnap estére elmúlt a torokfájásom és a napok óta tartó szörnyű, éjjeli orrdugulás is. Sőt a esti vacsorameghívásunkat sem kellett visszamondani, aminek időpontját hetek óta tologattuk.

2012. november 7.

Kerülget valami

Valami influenzaszerű nyavalya kerülget már napok óta, de én most nem szeretném őt magamnak.

Kaptam


Valamikor a nagymamájától örökölte a csipketerítőt, aki talán még az ő nagymamájától kapta. Nem használták sosem, egy ruháskosár alján pihent, mióta csak hozzájuk került.
Szilvia tudja, mennyire szeretem az aprólékos munkával készített csipkéket, mégis meglepett, mikor úgy döntött elküldi nekem a terítőt, hisz legtöbbünk számára fontosak a szeretteinktől ránk hagyott apróságok. Épp ezért felettébb hálás voltam a gesztusért; valami apró, horgolt terítőre gondoltam, amilyenek nagyszüleim tiszta szobáját is díszítették.
Bevallom, mikor megláttam, a lélegzetem is elakadt nem csak a mérete, de szépsége láttán is. Nem is láttam még ehhez hasonló csipkét. Többféle technikával készült csodálatosan, mívesen összedolgozva. De nem csak ezt kaptam tőle. Egy hegyi kristályokkal díszített réges-régi nyakláncot is (persze erről egy szót sem szólt). Ajándékba. Csak úgy, mert mint mondja a tárgyainknak is rendelt helyük van. Ezeknek nálam. Külön kihangsúlyozta, meg ne merjem köszönni egyiket sem.
Egész éjjel az járt a fejemben, mivel érdemeltem ezt ki? Miért pont nekem ajándékozta? Hogy is gondolhatta, hogy ezért nem jár köszönet? S akkor azokat az apróságokat még meg sem említettem, amit a gyermekeimnek és Zének küldött.

Hajnalban

Amikor felteszem a kérdést önmagamnak, a helyemen vagyok-e ebben világban, egy valamiben biztos lehetek: még nem jutottam el odáig.

2012. november 6.

Ahogy a festő látja


Már régebb óta csodálattal adózom Hargitai Beáta akvarelljeinek. Szeretem a lágy vonalakat, finom színeket, a kedves-mosolygós hangulatot, amit ecsetvonásaival megörökít a képein. Van annál különlegesebb öröm, mikor egy ilyen művészt ihlet meg egy jelentéktelennek tűnő fotó? Bizonyosan. Nekem mégis annyira jól esett, mikor ez történt. Bea szavairól nem is beszélve:
"... festve jobbnak tűnik a világosabb megoldás. István kifogásolta a hiányzó ködöt, valóban inkább napsütötte, de hát így sikerült. A cím jár, ne ellenkezz, tudom, hogy eredendően szerény vagy, de a fotóid beszélnek!" Merthogy azt írta, fotóművész vagyok, de nem... Nem vagyok az. Még amatőr fotós sem. Csak úgy kattintgatok.

Amikor Zé mesél

- Zé, mesélsz nekem?
- Egyszer volt, hol nem volt, itt a vége, fuss el véle!
- Ez így nem ér, a mesékben elmennek, visszajönnek, satöbbi...
- Rendben. Egyszer volt, hol nem volt, elmentek, zárva volt, visszajöttek, itt  a vége.
- Ennyi? És a három fiú vagy a három lány?
- Na jó! Egyszer volt, hol nem volt, volt egy király és annak volt három fia. Balambér, Benedek és Bendegúz. Egyik éjjel sétálgattak a palota kertjében és látják ám, hogy valaki összefirkálta a falat.
- Várj! Mivel foglalkoztak?
- Balambér grafológus volt, Benedek bérgyilkos, Bendegúz pedig ostoba. Balambér rögtön észrevette, hogy a király firkálta össze a falat fiait becsmérlő szavakkal, Benedek ezért elintézte az apja sorsát, Bendegúzt pedig királlyá választották. Az országot rögtön el is nevezték Magyarországnak, a határra pedig kiírták nagy táblákra: ki itt belépsz, sz..ni fogsz!
- Zé...
- Hát úgy is szólhat, hogy egyszer volt, hol nem volt, kivágták az aranyerdőt, összetört az üveghegy, ezért eddig tartott a mese. Aludj már szívem!

2012. november 5.

Gábriel, aki nem angyal, de...

A világhálón való létezésem mostanában eléggé rapszodikus annak köszönhetően, hogy a gépem D meghajtója is fertőződött huszonnyolc kedvesnek nem mondható kártevővel, ami gyakorlatilag ledarálta a merevlemez tíz százalékát. Mennyi lehetett belőlük a C meghajtón? "Kedveskéim" már az előző telepítésnél is ott csücsültek alattomban megbújva valahol, s mivel a felkért szakember nem viselt gondot rájuk, a gép szinte napok alatt beadta a kulcsot a telepítés után.
Azt mondják, véletlenek nincsenek, így a történtekért valahol még hálás is vagyok, hisz így ismerhettük meg Gábrielt a gyülekezetünkből, aki amellett, hogy egy délután alatt használhatóvá varázsolta a gépem, közben tört magyarsággal szórakoztatott kalandos életéről szóló történeteivel. Csodáltam a hitéből fakadó optimizmusát, a szavaiból áradó derűt és kedvességet.
Egy röpke egyszerű gondolat tőle, amilyet ma már keveset hallunk:
-  Lehetnék nagyon gazdag is, de nem hiszem, hogy jobb lenne az nekem. Most egyszerűen élek. Ki tudja, ha gazdag lettem volna, sosem találkozhatok az Istennel. Ennek így kellett történnie, így jó. Elégedett vagyok. Nézzetek körül, minden megvan, ami kell!

2012. október 24.

Vizsga

Hát megvan a mesterfokozat. Szombaton még azzal a gondolattal indultam el Székesfehérvárra, ha meglesz a vizsgám, biztos nagyon elégedett leszek magammal, most csak azt látom, megint valaminek az elején tartok, tán még inkább, mint eddig bármikor. De azért eszméletlen jó érzés, hogy sikerült... Annyit, de annyit kaptunk ebben a pár napban.
Talán ki is aludtam magam, bár erről nem vagyok meggyőződve... Visszahúz az ágy.

2012. október 19.

Hétvége

Várom a holnapot, de még nem tudom elképzelni, milyen is lesz az, mikor Zé és a gyerekek itthon maradnak, én meg valahol teljesen másutt töltök el négy napot, s még csak telefon sem lesz nálam...

Lassan kutyabaja...

Cseppke megkapta az újabb injekciókat. Ma már sokkal bátrabb volt, még csak nem is nyüszített. Állítólag rohamosan javulni fog az állapota. Most már megnyugodhatok?

Hogy ne lássák

- Zé figyelj, szeretnék majd egyszer ilyen nagy, magas autót, mint ez itt!
- Ez BMW.
- Jó, nem kell annak lennie, csak ilyen magas legyen! Tőlem lehet akár Honda is!
- És mit fogsz te egy ilyen nagy és drága autóval csinálni szívem?
- Hát majd vagánykodok vele a csúcsforgalomban lehúzott ablakkal, s persze beszólogatok mindenkinek! Egy ilyen autóval már megtehetem.
- Ja, és napszemüveg is lesz rajtad.
- Persze, az mindenképp. Hogy ne lássák, mennyire félek...

2012. október 18.

Amikor a kutyának van baja

Cseppke ma három injekciót is kapott az állatorvosnál. Muszáj volt elvinni, mert tegnapelőtt már a lábain állni is alig tudott, csak aludt egész nap, bár most meg gondolkodhatunk, mit eszünk majd hónap végén. Mindenesetre jó volt látnom, hogy délután már felkelt és Fixi elé sietett, de még nem vagyok nyugodt. Mondhatni, aggódom. Mint olvastam, a babéziózis igen alattomos betegség.

2012. október 16.

Gyöngyszem

"Őseink cölöpházakban, vermekben, sátrakban és GYurtákban éltek."
Nem tudom, mit szólt a tanár, mikor olvasta a fiam válaszát a dolgozatban. Óra után csak annyit mondott neki, arról sikerült meggyőződnie, Félix egészen biztosan nyomon követte a nyári olimpiai játékok eseményeit.

2012. október 15.

2012. október 14.

Meghalt

Már az is csoda volt, hogy Gábort elértük telefonon, arra pedig szavakat sem találok, hogy a gépem a megbeszélt időre kész lett. Pár napja még elkeseredve ültem előtte, ujjaimmal céltalan játszadoztam a billentyűzeten, mert a monitoron csak egy rövidke szöveg jelent meg, valami ilyesmi: fuccs a windowsnak...

2012. október 11.

Megszólalni is alig

Édus itthon volt pár napig. Csak mondta, mondta és néha beszélgettünk is. Így aztán teljesen meglepett, mikor rá pár napra felhívott, hogy mennyire hálás, hogy mi annak idején még a szexről is őszintén, mert a Tibi a szüleivel nem és képzeljem el, meg különben is tanácsot szeretne kérni... Én pedig olyan zavarba jöttem, hogy megszólalni is alig tudtam.

2012. október 7.

Pierre jött...

Valamiféle kettős érzés volt bennem az autónk eladását illetően. Időbe került, mire meggyőztem magam arról, hogy muszáj eladnunk. De még akkor sem mertem belegondolni abba, hogy egyszer csak feltűnik maga a vevő...
- Hát elmész Döncike - suttogtam magam elé, mikor aláírtuk az adásvételi szerződést. Döbbentem néztem egy pillanatig a papírra, hisz mindig is hülyeségnek tartottam, ha valaki nevet ad az autójának. Mert azok csak tárgyak, nem? Azt meg végképp nem tudtam hová tenni, mikor azon kaptam magam, hogy kicsordul a könnyem, ahogy néztem a távolodó autó után. Ott álltam, mintha csak arra vártam volna, hogy visszaforduljon. Pierre (mert francia) meg csak ott állt megszeppenve, csendben várakozva. Ránéztem, végigsimítottam a kezemmel az ezüstösen csillogó karosszériáját, talán még rá is mosolyogtam. Szép ez az autó, szeretni fogom - gondoltam magamban szinte párhuzamosan azzal, vajon normális, hogy negyven felett ennyire érzelgőssé válik az ember?

2012. október 5.

Amikor nincs áram

Már jó pár perce hazaértünk, amikor a legkisebb észrevette, hogy nincs áram a lakásban. Távollétünkben az áramszolgáltató kikötötte a vezetékeket. Mint utólag kiderült, tévedésből.
Nem kívánom senkinek azt a szívszorongató érzést... Mintha megfagytak volna a percek, s nem akarnának felolvadni, hogy tova lóduljanak.

2012. október 3.

Ki vagyok én neked?

Zé azt mondta, én vagyok az ő vitorlás hajója. Ő pedig az óceán. A hullámain ringat engem, a világ végére is elvisz magával, sőt még azon is túlra egészen az idők végezetéig. Ez aztán a szerelem, ez bizony - gondoltam magamban. Aztán ránéztem az előtte heverő nyitott könyvre és kicsit elbizonytalanodtam. Mert a dolog úgy kezdődött, hogy miközben ő elmélyülten olvasott, én rámásztam átöleltem, s a fülébe harsogtam feltettem azt a tipikusan női és abban a pillanatban is helyénvaló kérdést:
- Ki vagyok én neked?

Nem adja fel

Mókás az, ahogy a tizennyolc éves nagyfiam egy hangosan ciripelő, fekete tücsköt üldöz egész este a lakásban. Egyelőre a tücsök áll nyerésre. De nem adja fel, nem adja fel...

18-as karika

Nem értem, hogy egyes férfiak miért gondolják azt, ha egy nő kettőnél több gyereket szült, annak annyira tág a hüvelye, hogy egy lovaskocsival is el lehet benne közlekedni. Legutóbb nyáron vágták ezt a fejemhez, bevallom először elkerekedtek a szemeim, de utána csak egy jót mosolyogtam a hallottakon, mert eszembe jutott Zé, aki annyiszor suttogta már a fülembe:
- Imádom, mikor így szorítasz...
Azt hiszem, ezek a tudatlan férfiak azok, akik a női ejakulációról is azt gondolják, hogy a másik bepisilt. Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy ilyen hozzáállással milyenek lehetnek az ágyban.

2012. október 2.

Azt kell megmutatnod, amid van


Sosem voltam a divat bolondja. Sokáig magamnak varrtam a ruháimat, csak azt vettem fel, ami igazán kényelmes volt. Zsákruhákat hordtam, takargattam mindenem, mert azt gondoltam, így eltűnök az emberek vizslató tekintete elől. Aztán megismertem Gabikát és az aprócska üzletét. Egy életre szóló élmény volt azzal a nővel találkozni, teljesen megváltoztatta az öltözködéshez való hozzáállásom. A szlogenje ennyi volt: - Azt kell megmutatnod, amid van...
Megkérdezte, milyen stílus áll közel hozzám, s míg vetkőztem egy halom ruhát dobált elém. Nem csak olyanokat, amilyeneket elképzeltem. Megmutatta, hogy kell melltartót hordani, milyen legyen a bugyi vonala, hogy eltakarja a hasam. Gabika tanított meg arra, hogyan kell begombolni igazán nőcisen egy inget és mily módon kell belepasszírozni magunkat egy nadrágba. Felöltöztetett, s belenézve a tükörbe, mintha valaki más nézett volna vissza rám. Sírni szerettem volna, hosszú évek óta először éreztem magam szépnek. Így moletten is. Ott állt velem szemben a NŐ, akit addig rejtegettem. Egyszerre akartam mindent. A csipkés inget mély dekoltázzsal, szűk vonalú blúzokat, a húsos combokra feszülő virágmintás farmert.
Élveztem, ahogy a férfiak megfordulnak utánam az utcán, el akarnak csábítani, ott felejtik a szemüket a melleimen, még azt is, hogy mocskos megjegyzéseket tesznek. Pedig akkor sem követtem a divatot. S csak azt vettem fel, amiben jól éreztem magam.
Persze a régen jól bevált zsákruháimtól nem volt szívem megválni. Zé dobálta ki mind, miután összeköltöztünk. Ő is öltöztetni akart, de másképp. Talán dögösebb, igazán trendi nővé szeretett volna varázsolni. Nem sikerült neki. Mert szeretem mind azt, ami vidéki és romantikus stílusú: a "boszorkányos" cipőt, a csipkés-fodros blúzokat, a lenge tunikákat... Igazán ezekben érzem jól magam.

Fogyókúra

- Zé, hoztál nekem meglepit?
- Nem hoztam szívem!
- Miért nem hoztál?
- Nem jelezted, hogy igényed volna bármire is.
- Ha mondom, akkor az már nem meglepetés.
- Na jól van! Tessék! De ne úgy bontsd ki, mint egy gyerek... Csak szép lassan, türelmesen!
- Dobostorta, a kedvencem...

Az a kamaszkor

Nehéz tudomásul vennem, hogy a legkisebb is kamaszkorba lép. Kérdőre is vontam, miután maga után bevágva az ajtót sértődötten távozott itthonról:
- Elgondolkodtál azon, hogy mentél el délután?
- Miért? Esetleg mert nem adtam neked PUSZIKÁT, mint szeretted volna? - válaszolta gúnyos, flegma hangon. Még haragudni sem volt időm, annyira röhöghetnékem támadt, valószínűleg kínomban...

2012. szeptember 30.

Köszönöm mindenkinek

Sokat elmélkedtem a napokban azon, mi emberek mennyire tudjuk megőrizni emberségünket, jóhiszeműségünket, illetve jószívűségünket, adni akarásunkat ebben a mai, énközpontú, elidegenedett világban. Eszembe jutott Szilvia, aki nemrégiben önzetlenül ajánlotta fel a segítségét. Elek, aki ismeretlenül invitált minket magukhoz, ha Pest felé lenne dolgunk. A kis gyülekezetünk vezetője, aki pár hete egy láda almával állított be hozzánk. K. Zoli barátom, aki akkor segített rajtam, mikor igazán neki sem volt. Vagy Gábor, aki véglegesen "bízta" rám szerszámainak egy részét, mikor tudta, hogy neki jó ideig nem lesz szüksége azokra.
Aztán ez a mostani eset...

- Zé, anyukád kopogtat az ablakon!
- Szívem, ez nem ő, hanem a postás! Csomagot kaptál.
- Én? Kitől kaphatnék én csomagot?
- Balogh Tibor.
- Balogh Tibor?
Zé nézegeti a kis dobozkát, rajta a címet. Ismeretlen számomra a név és a cím is. Zé még poénkodik is:
- Lehet, valami robbanószerkezet lapul benne. Fel merjem bontani?
Abban a pillanatban a fejemhez kapok.
- Zé! Tudom, mi ez... Erika írt a napokban. Kérdezte, milyen aksi kell a gépemhez. Említette a levélben egy ismerősét, akinek nincs már meg a gépe, de az aksik igen.
- Gondolod az lehet?
- Mi más?
Az volt benne. Elemek és egy töltő. Nem tudtam, mit mondjak hirtelenjében. Annyira zavart voltam és megilletődött, képtelen voltam ott állni Zé mellett, ide-oda topogtam. Éreztem, ahogy a könnyek elhomályosítják a tekintetem. Ismeretlen ismerőseim jártak az eszemben, személyesen egyikőjükkel sem találkoztam még. Bloggerek a világhálóról. Pipulka blogját olvasom, Tiboréval még csak futólag találkoztam. Nem tudom, hogy is köszönhetném meg nekik? Mindenki tudja, ilyenkor kevés a szó, mert szeretnénk belenézni a másik szemébe, szeretnénk átölelni a másikat.
Most még csak szavakkal tudom "elmondani", mennyire hálás is vagyok.
KÖSZÖNÖM Nektek: Erika, Tibor!

Ki kell egészítenem a leírtakat. Pipulka sorai igen csak megleptek. Hisz ki is vagyok én, hogy ennyi ember segíteni szeretne nekem? Óhatatlanul Máté evangéliumának sorai jutnak eszembe:
"Nemde, két verebecskét meg lehet venni egy kis fillérért? És egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül! Néktek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak. Ne féljetek azért; ti sok verebecskénél drágábbak vagytok."
Még egyszer KÖSZÖNÖM Nektek: Erika, Tibor, Katici, Ozser, Szőrmeszter, Viczelek! 

Szeptember végén


Teljesen kész vagyok... Nem hiszem el, hogy szeptember végére tövig kell rágni és hegyezni, ráadásul mindkét oldalát, mert úgy gondolja, akkor nem veszem észre, hogy a tízórai helyett ezt eszi.

2012. szeptember 28.

Osho, a vagina guruja

Miért is nem szeretem, ha valahol Bhagwan Shree Rajneesh, azaz Osho bölcsnek tűnő idézeteivel találkozom? Mert Osho nem hiteles személy számomra. Korunk egyik legnagyobb szélhámosa, s el kell ismerni ez által zsenije is volt, aki nem csak életében, de halála után is tömegeket vonzott többnyire másoktól lopott "tanaival". Sokan nem ismerve "pályafutását" istenesítik, álmélkodnak bölcs mondásain. Erre én csak annyit mondanék, szarból  ürülékből is lehet gusztusos tortát készíteni. Egy baj van vele, már messziről érzed, hogy büdös és rothadás szagú. Azt megennéd? Én nem. Na valahogy így vagyok Osho bölcseleteivel is.

Nevelünk, legalábbis próbálkozunk

Hát az van, hogy tegnap leültem a gyerekekkel beszélni, mert sok minden hibádzik a hozzáállásukkal. S akkor a nagy fiam úgy gondolta, majd ő megmondja nekünk a tutit, legfőképp nekem hogy is kell viselkednem, hogy jó legyek nála. Azt sem tudta, mivel támadjon épp. Zének pedig tán először fogyott el a türelme, elég keményen beolvasott a gyereknek, hogy az igaz, hogy példásan tanul, de itthon egy lusta, önző, semmirekellő alak, akire nem lehet számítani az utóbbi időben, de elvárásai azok vannak. Na lett nagy megsértődöm, azonnal át kell mennem a szomszédba.... Kíváncsi vagyok, meddig fog tartani a nagy keménység, mikor érti meg, hogy Zé nem ellene, hanem ÉRTE emelte fel a hangját. Ma még bírja...

Még mindig a szülőiről

- Még egy valamit meg kell beszélnünk, meg kell választanunk a szülői munkaközösség tagjait! Mi arra gondoltunk, nem lenne célszerű, ha a vidéki diákok szülei vállalkoznának a feladatra, inkább a helyiek, pontosabban az a két anyuka... Megszavazzák a szülők?
- Igen, igen...
Visszhangozták fennhangon a hátunk mögül. Mi ketten, helybeliek meg csak néztünk ki bután a fejünkből, aztán egymásra, aztán megint magunk elé. Hurrá! Most akkor a gimnáziumban és a kollégiumban is... jómagam legalábbis.

2012. szeptember 27.

Szülőin a matekról

"Matematika órán több kategóriába sorolhatók a gyerekek, ez terjedhet az egészen ügyes vagyok kategóriától az egészen sokat fogok még fejlődni kategóriáig."

"Múltkor kissé túlméreteztem a matematika házi feladatok mennyiségét, de nem kell aggódniuk a szülőknek, mert hát ami nem öl meg, az megerősít."

"Ha azért sír, mert több óra elteltével még csak a matematika házi felével végzett, akkor arra kell gondolni inkább, milyen jó, hogy a másik felével MÁR végzett."

"Volt aki bepróbálkozott a sírással, mikor felszólítottam. Nincs ezzel semmi baj, csak nálam akkor is kell jönni a táblához!"

2012. szeptember 26.

Akinek nem lehet

Van az az ismerősöm, akinek ajánlottam egy munkalehetőséget. Nem ment el az állásinterjúra, megmagyarázta, hogy őt oda nem fogják felvenni és különben is van egy másik munka, amit ajánlottak neki. Jelentkezett is, csak annyit kellett volna tennie, hogy elintézi a szükséges papírokat. Aztán teltek a napok. Egy, kettő... tizennégy, tizenöt. Ő meg üldögélt otthon és várt. Senki nem tudja, mire. Vajon miért nem lepődtem meg, mikor ma azt a választ kapta a cégtől, hogy már nincs felvétel?
Ettől a hónaptól kezdve nem lesz bevétele semmilyen forrásból. Hívtam egy párszor az elmúlt napokban, de annyit vágott csak a fejemhez:
- Ne baszogass már te is!
Nem fogom. Addig nem tudunk segíteni a másikon, míg nem érti meg, hogy sokkal nagyobb bajban van, mint gondolná. Vannak helyzetek, amikor el kell jutni egy bizonyos pontra, hogy az ember tovább tudjon lépni, ki tudjon törni. Talán most neki is erre van szüksége.

Szerettem volna

Szerettem volna aludni egy rövidke órányit délután. Hárman jöttek be háromszor a szobába, plusz még egyszer a telefont is odatette mellém valaki, merthogy engem keresnek. Ráadásnak az egyik gyerek leült a géphez kalapálni a billentyűzeten. Kezdem azt hinni, ennek sosem lesz vége... Hat gyerek, négy, kettő... Teljesen mindegy.

2012. szeptember 25.

Levél helyett

Drága Zé!
Csak te tudsz olyan salátát készíteni, ami igazán kedvemre való. Mint az a múltkori is. Csíkokra vágott alma, félbevágott szőlőszemek, lilahagyma, apróra szeletelt füstölt sajt és sonka. Különlegesen pikáns volt. Aztán ez a mai is. A körtés. Isteni finom! Csak tudnám, miért gondolod azt, hogy mindegyikbe annyi méregerős paprikát kell tenned? Amitől úgy érzem, kilehelem még a tüdőm is. Képtelen vagyok bármire is koncentrálni, már lassacskán tüzet fogok okádni, mint ama többfejű a mesékben. Ég a szám, a nyelvem, nyelni is alig bírok. Drága egyetlen szerelmem, miért kell ezt tenned velem? Így próbálod felturbózni a boldogság-hormonjaim szintjét? Vagy csak szívatsz?! Bárhogy is próbálkozom, nem tudom megenni az salátáidat, pedig annyira szeretem azokat.
Hálás vagyok neked, hogy ennyit fáradozol miattam! Egy kicsit kevesebb paprikával készült salátáért épp ilyen hálás lennék ám! Persze az eddigieket is köszönöm! Hisz hogy nézne ki, ha meg sem köszönném őket... Tényleg isteniek!
És tudod, tényleg szeretlek. Mert ilyen vagy hozzám... Hogy még salátát is készítesz. Csak nekem.

Édes szívem

- Van itthon lekvár? - kérdi a legkisebb.
- Majd akkor, ha eszel a levesből - feleli Zé.
- Hahaha... - nevet fel gúnyosan Fixi, így jelezve Zének, mennyire veszi komolyan, amit mondott. Már indul a pinceajtó felé, mikor Zé utánaszól:
- Elvittem az összeset... Egyet sem találsz.
Erre Fixi magából kikelve üvölti, hogy "te mekkora bunkó vagy", leveszi a lekvárt a polcról, majd elsiet vele a konyhába. Próbálja kézzel lecsavarni az üvegről a fedelet, nem megy. Próbálja késsel, nem megy. Megáll, elindul, kezébe temetve a fejét gondolkodik. Zéhez ugye nem mehet, pedig ő fel tudná bontani. Bocsánatot kérni meg... Na azt nem.
Zé figyeli a szeme sarkából, egy idő után megszánja. Odamegy hozzá, majd egyetlen kézmozdulattal kinyitja az üveget.
- Na látod! Ha én most olyan lennék, mint te az előbb, akkor nem nyitottam volna ki!
- Ki kért meg rá, hogy kinyisd? - felesel vissza a legkisebb. Erre Zé, ahogy egyetlen kézmozdulattal  lecsavarta, most úgy tekeri vissza az üvegre annak fedelét. Drága kisfiam pedig néz megdöbbenve, bután maga elé... Mire Zé újra megszánja.

Feltétlen

Jót mosolyogtam, mikor ma délelőtt Szilvia ezzel fejezte be a telefonbeszélgetésünket:
- Most pedig add nekem Zét, mindenképp beszélnem kell vele süteményrecept ügyben!

2012. szeptember 24.

Juli néni, Kati néni...

Van az egyik lányom barátnőjének anyukája. Ezer éve ismerem, sokat beszélgettem vele annak idején, tudok arról is, a házastársi hűség nem épp az erőssége. Zével is ismerik egymást, hisz szinte szomszédok vagyunk, többször futottak össze és beszélgettek már az utcánkban is. Sőt egyszer Zé vitt át nekik valamit, még említette is, hogy az éppen itthon tartózkodó férj elég morcosan nézett rá, pedig neki még a leghátsó gondolatában se...
Szóval annyira kiakadtam tegnap. A lányom barátnőjének kedves édesanyja írt egy levelet az egyik közösségi portálon Zének, melyben megkérdezte, hogyan készítjük a gyümölcstorta tésztáját. Hát ezt feltétlen Zétől kellett megkérdezni... feltétlen. Nem tőlem vagy bármelyik lányomtól. Hát komolyan... Na.

Felmentés

Tisztelt Tanár Úr!
Kérem Petrát felmenteni a holnapi testnevelés óra alól, mert lusta egészségügyi okok miatt.
Tisztelettel:
...

2012. szeptember 23.

Hiányzik az anyag

- Zé, vehetnék valamennyi anyagot a hónap elején?
- Ennyire hiányzik, szívem? Vegyél, valami jóféle kolumbiait...
- A párnákra gondoltam Zé, a párnákra!

Mondja és mondja

Az információ -  mintha nem is lenne lényeges - a többi temérdek mennyiségűvel jut el hozzánk, miután Pet beül a szobánkba, s csak mondja, mondja és mondja. Valamikor egy mondat közepén hatalmas levegőt vesz, hogy még hosszú percekig bírja levegővétel nélkül, esélyt sem adva arra, hogy kiküldjük a szobából.
Mint kiderült, drága kislányom azzal henceg az iskolában, ha szóba kerül az örmény-azeri helyzet, hogy az ő nevelőapja ott volt és ő fogta el azt a baltást, s az újságban is benne volt... S akkor körbeállják és kérdezgetik. Még a tanárok is. Huhh, és ez micsoda érzés... Azta.

Nem is tudom

- Zé, komolyan annyira kedves tőled, hogy ennyit segítesz nekem!
- Tudom, szívem! Tudom, milyen rendes vagyok...
- Hát ez az. Nem is tudom, mi lesz velem nélküled.
- ???

Vívódok önmagammal


Nagyon bátortalanul hívtam fel apukámat, mert kérni szerettem volna tőle - utólagosan a születésnapomra. Nyáron ment tönkre a fényképzőgépem akkumulátora, pénzünk nincs újra. Kaptam válaszképp egy "talán"-t, ami után a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Ha nincs pénzünk befizetni a rezsinket, akkor megengedhetem-e magamnak az effajta költekezést? A "mentségem" csak annyi, hogy teljesen félembernek érzem magam a gépem nélkül. Nagyon hiányzik egy-egy pillanat megörökítése.
Anyukám azt mondaná, foglald el mással magad: takaríts, varrj, főzz! De vajon, ha az ember nehéz helyzetbe kerül, le kell süllyedjen a létezés szinte nihil szintjére, ami teret ad az rajta és a környezetén egyre inkább eluralkodó elkeseredettségnek és beletörődésnek? Ez vajon a helyes út? Belefásulni a mindennapok tehetetlenségébe? Amikor már nem szólnak a napjaid, hogy nem akarod észrevenni, hanem egyszerűen nem veszed észre a világ megannyi apró csodáját, vagy egyszerűen csak a szépet. Észrevétlen tűnik el a mindennapok varázsa, ami életben tart.
Fotózni szeretnék újra. Az én régi kiöregedett gépemmel. Mindent, ami megérinti a lelkem egy darabját, ami elvarázsol akár csak egy töredékpercnyi időre. Másnak talán semmitmondó dolgokat: az ablakunk alatt csiripelő verebeket, az őszben nyíló dáliákat, a mélyszürke felhőket, az októberi erdő fátyolos fényeit. Csak ennyit szeretnék...

Behajtanád?

- Zé, behajtanád az ajtót? Hideg van már odakinn.
- Ne te, neeee! Nyee te, ha mondom... Neee! Így gondoltad szívem?

Mesés almás


Anyukámtól kaptam a receptet, ami - mondhatjuk - korunk válságkonyhájának egyik remeke. Olcsó, mégis istenien finom.

A tészta hozzávalói:
50 dkg liszt, 20 dkg cukor, 150 dkg zsír vagy margarin, 2 dl tejföl, 1 sütőpor, csipetnyi só.
A tésztát kétfelé osztom, kinyújtom. Megtöltöm fahéjas, cukrozott reszelt almával. A tészta tetejét villával megszurkálom, megkenem tojással, de cukrozott tej is megteszi, ha tojás sincs otthon.

2012. szeptember 22.

Amikor kísért(ene) a múlt

Valamikor délelőtt. Szól a telefon.
- Szia! Tudod, ki vagyok?
- Nem.
- Biztos voltam benne, hogy nem emlékszel rám. Pedig én imádom az őrülten szexis hangodat. A mai napig emlékszem rád, nem felejtettelek el. Egyedül vagy?
- Nem és még mindig nem tudom, kivel beszélek.
- Fonyód? Emlékszel a paprikakirályra? Én vagyok a mérnök a partról... Így már tudod?
- Tudom.
- Segíts rajtam... Akarsz velem találkozni?
- Tudom, ki vagy! Tudom, hogy te vagy az a mocskos pedofil állat, aki részegen elmesélte, hogy tette magáévá a tizenegy éves lányát és teszi ezt vele azóta is! Te vagy az a gerinctelen féreg, aki felszedett egy nőt, hogy aztán a henteregjen vele és a lányával, aki tizenhárom éves sem volt. Tudom, ki vagy! Te is tudsz arról, hogy ezeket elmesélted?
Hallom, ahogy bont a vonal... Most biztos azon gondolkodik, bárcsak elfelejtette volna az őrülten szexis hangomat.

Többször felkeltem

Többször is felkeltem éjjel, mert a nagyfiam még nem érkezett haza. Valamikor hajnalban hallottam a kapu nyikorgását, megnyugodva merültem vissza az álmaimba. Aztán mikor Zé elmesélte, hogy látta a fürdőbe kibotorkáló, még magához nem tért gyermekemet, akinek arcára egy hatalmas, fekete pillangó van rámázolva, megint elkezdtem nyugtalankodni.

2012. szeptember 19.

Majd megszokom

Szigetelték, vakolták, sárgára festették a szomszéd házat. A törött üvegű, kis ablak is eltűnt a tűzfalról, pedig milyen jó volt, mikor a rajta megtörő napsugarak a mi szobánk ablakára verődtek vissza a nyári estéken.
Szép és új, de azért az a régi téglafal az orgonabokorral, amire ráláttam az ablakomból, az hiányzik.

2012. szeptember 17.

Úgy szeretném

- Jaj anya! Úgy szeretném azt a piros nadrágot, pont illene hozzá az a zöld cipő... Milyen jól néznék ki bennük! - dudorászta Petrus az hálószobánk ajtajában, miközben felemelt kezekkel keringett körbe-körbe, míg végül egyensúlyát veszítve nekiesett az ajtófélfának és felébredt.

Valamikor július derekán

Szinte hihetetlennek tűnt, ami azon a nyári napon történt.
Délelőtt még az egyik belvárosi kávézó teraszán üldögéltünk Zsolttal, aki régi ismerős és az egyik helyi gyülekezet pásztora. Kötetlenül beszélgettünk családról, munkáról, Istenről, gyülekezetekről. Zé hangjából érezni lehetett, mennyire elszánt a hitét illetően. Pedig itthon sosem folytattunk úgynevezett direkt beszélgetéseket erről a témáról: a Bibliáról, Jézusról, egyáltalán a hitről. Mégis...
Délután újra ott ültünk istentiszteleten, nem először ezen a nyáron. Szeretjük ezeknek az alkalmaknak a nyugodt, békés, szeretetteljes hangulatát. Zsolt mintha a délelőtti beszélgetést folytatnák, ránézett Zére, ő pedig azzal a bizonyossággal a szívében felállt és egyszerűen csak megvallotta Jézusba vetett hitét, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. S ha belegondolok, valahol ez a világ legtermészetesebb dolga... Hogy hazataláljunk Ő hozzá.

Ma reggel kaptam egy levelet a gyülekezet vezetőjétől, benne egy igével Jób könyvéből:
Ha van mellette magyarázó angyal, egy az ezer közül, hogy az emberrel tudassa kötelességét;
És az Isten könyörül rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam! Akkor teste fiatal, erőtől duzzad, újra kezdi ifjúságának napjait. Imádkozik Istenhez és ő kegyelmébe veszi, hogy az ő színét nézhesse nagy örömmel, és az embernek visszaadja az ő igazságát.
Az emberek előtt énekel és mondja: Vétkeztem és az igazat elferdítettem vala, de nem e szerint fizetett meg nékem; Megváltotta lelkemet a sírba szállástól, és egész valóm a világosságot nézi.
Ímé, mindezt kétszer, háromszor cselekszi Isten az emberrel, Hogy megmentse lelkét a sírtól, hogy világoljon az élet világosságával.
(Jób 33, 23-30.)
Tudtam, hogy miért küldte. Az jutott eszembe, ó ha valóban angyal lehetnék, akkor biztosan tudnám, hogy mit kell tennem, de még magamat illetően is tanácstalan vagyok, néha annyira elveszettnek érzem magam Isten előtt. Sokszor dühömben még Zét is elküldöm a francba ahelyett, hogy csendben maradnék. Mert még mindig rettegek attól, hogy ő is fájdalmat okoz, de én már nem akarom, hogy fájjon. Nem akarom, hogy darabokra hulljon a lelkem. Hogy segíthetnék neki, mikor teli vagyok félelmekkel? Persze az eszemmel tudom, a szeretet legyőz mindent, legyőzi a félelmet is. S azzal is tisztában vagyok, hogy semmi nem történik véletlen...

Csendet...

Jó volt a megérzése Szilviának, tizenkettőig valóban nyomtam az ágyat. Ő nem is hívott, bezzeg a mobil egész délelőtt csörgött, Zét hívogatták innen-onnan. Legszívesebben magamra húztam volna paplant, takarót, párnát, hogy csend vegyen körül, de dél körül feladtam, inkább kikászálódtam az ágyból és elvánszorogtam a fürdőszobáig. Ideje volt, hogy valami életet leheljek magamba, így egy jó forró zuhany után neki is álltam főzni visszafeküdtem egy kis időre, hogy aztán tényleg hozzákezdjek a főzéshez.
Valami fránya vírus üthetett ki.

Túlélni (az éjszakát) Picassoval


Pablo Picassoval mindig úgy voltam, hogy jobb szerettem az életéről olvasni, mint a műveit nézegetni. Elismerem én a munkásságát, betéve tudtam annak idején a korszakait, műveinek címét is. Bár a Guernica elemzésétől a hidegrázás kerülgetett, mert minden tanár úgy vetette rá magát a témára, mintha a művésznek ez lenne az egyetlen alkotása.
Ma mégis épp ez a mű volt az, ami mosolyra fakasztott. Egy karikatúrán találkoztam vele, ahol a bejárónőre bízták a szoba takarítását. Káosz, majd rend mindenütt. Nem csak elgondolkodtam a két kép közti különbségen, de tovább is gondoltam azt elvonatkoztatva a mű eredeti mondanivalójától. Majd rákerestem Picasso többi művére, hátha... De nem.

Mi a nyavalya?

Éreztem én már kora este, hogy valami nem stimmel velem. Míg pakoltam a ruhákat, időnként megszédültem, enyhe hányinger is környékezett. Gondoltam, nagy bajom nem lehet, mert senkinek nem tűnt fel, hogy alig állok a lábamon. Azt azért mégsem gondoltam, hogy az esti fürdésnél - talán a melegvíz hatására - alle cuzámmen távozik belőlem a mai ebéd. Még szerencse, hogy nem vacsoráztam.
Fürdés után leroskadva az ágyra még morfondíroztam egy kicsit, hogy most lefeküdjek-e, de mivel Zé rám se hederített, inkább úgy döntöttem kábítom magam még egy kis nu jazz-zel és nyelek nagyokat, hátha megúszom a folytatást... Nem mintha az érdekelne valakit is.

2012. szeptember 13.

Van egy mondat...

„Szükségem van rád.” De hogyan? És miért? Egyszerűen azért, mert vagy, létezel, élsz. Mert megnyugtató érzés számomra a létezésed. Nem lehet megmagyarázni, hogy miért. De nem is kell. Önzés ez? Egy picit, talán. Azért van szükségem rád, mert a bennem lévő szeretetnek van szüksége rád. Téged választott, téged akar szeretni. És neked akar adni minden szépet és jót, amit addig összegyűjtött. És ha ez megtörténik, ez számomra mindennél több. Vagyis, valóban, ebben van némi önzés, hiszen mindez engem (is) boldoggá tesz. Ha te boldog vagy, én is az vagyok. Ám ha te is ugyanezt éled meg, akkor már nem önzés, akkor valóban igazzá, tisztává, önzetlenné válik a mondat. 
Létezik ez a mondat. 

(Csitáry-Hock Tamás)

Azok a születésnapok

Kamilla a napokban lett tizenhat, jómagam negyvenhárom, anyukám hatvanhárom, Máté fiam pedig ma töltötte be a tizennyolcadik életévét. S most október elejéig szünet.
Mikor végigsorolom magamban a születésnapokat, valamiért mindig Máté jut eszembe, aki időnként, ha cseng a telefon, megköszörülve a torkát így szól bele:
- Halló tessék, (család neve) rezidencia! Mit óhajt?
Ilyenkor a vonal túlsó végén síri némaságba burkolóznak egy röpke pillanat erejéig, majd gyorsan leteszik a telefont. Mi meg intelligens emberhez méltón hangosan röhögcsélünk, miközben próbáljuk magunk elé képzelni a hívó arckifejezését.

Lesz másik

Az a munkalehetőség, amiben pár napja még reménykedtem, nem jött össze. Így utólag azt mondhatom, szerencsémre. Így aztán rossz kedvem sincs a történtek miatt.

Pipulka után szabadon

Ma alant szállnak
a felhők. Hoppsz! Nézz ide,
felültem egyre...

Ez már bűnügy, az bizony

Mint megtudtuk, a szomszéd nem úszta meg a c-típusú állampolgár tegnap esti látogatását. Két HILTI fúrógépe és egy sarokcsiszolója bánta. Valószínű az adott időpontban már csak a kerékpárokért jöttek volna vissza. Nekünk is voltak, de azokat már ellopták.
A héten a tizenharmadik bejelentés érkezett hasonló esetről a rendőrségre. Mindegyik a környékről. Csak mert az országban nincs szervezett... Nem folytatom.

Dilemma


Most akkor legyek irigy az ország keleti részén élő állampolgárokra vagy ne? Mert ezt a hideget nem szeretem...

2012. szeptember 12.

Cigánybűnözés, ne már...

A szobánkban olvasgatok, miközben fél füllel hallgatom az ereszen átfolyó víz csörgedezését.
- Végre esik, végre esik - mormolom magamban, mint valami csendes, békés eszelős, mert annyira vártam, s olyan megnyugtatólag hat rám most az eső minden apró zaja. Hangos kiáltásra rezzenek össze, kicsit meg is ijedek. Egy férfi önmagából kikelve mondja és mondja a magáét. Fel sem eszmélek, Zé már ugrik a fotelből, épp csak cipőt kap a lábára, úgy rohan kifelé. A kutya ugat és morog, nem akar elhallgatni. Végül csak elcsendesedik a környék, de Zé nem jön.
A kíváncsiságom erősebb az ijedelemnél, megyek utána. Látom, a szomszéddal beszélget, aki mint kiderült, már jó ideje kinn álldogál a teraszon. Épp az építkezéshez szükséges szerszámait vette számba, mikor arra lett figyelmes, hogy egy idegen lopakodik az udvarán. Nem tudom, melyikőjük lepődött meg jobban, de a szomszéd szerencsés volt, jótékonyan rejtette el a fedett terasz árnyéka az egyébként is felhős éjszakában. Ösztönösen kiáltott rá az illetéktelen behatolóra. Az ijedtében neki rohant a kerítésnek, de azért (sajnos) még időben sikerült meglépnie.
Nos, majdnem tanúi lettünk annak, amit megélhetési bűnözésnek neveznek. Csak azt nem tudom, nekem miért is nem jut eszembe ilyet csinálni? Mert megmondták, ebben az országban nincs cigánybűnözés. Tehát nekem kellett volna, hogy ilyenen járjon az eszem. De akkor mit keresett itt ez a "kedves", hiperpigementált fiatalember?
Eszembe jutnak egyik lányom mosolyt fakasztó szavai évekkel ezelőttről:
- Nem vagyok rasszista, de egyre inkább...

Végre...

Esik.

Önbizalom

Teljesen mindegy milyen pulcsiban megyek, mindenképp jól nézek ki! (by Félix)

2012. szeptember 11.

Nyáron készült fotók - Sziki sóvirág


Az előző bejegyzés kapcsán. "Megfakultak a nyáron szedett, csokorba kötött virágok..."

Az ősz illata

Emlékszem, mikor egy késő augusztusi reggelen megéreztem az ősz illatát, szinte belesajdult a szívem. Akkor tudatosult bennem igazán, micsoda iramban repült tova a nyár, a terheink elvettek teret és időt, alig jutottak percek és órák az egymással való törődésre, az egymásra figyelésre, mert szinte minden pillanatunknak ura volt a létért való küzdelem, amiről úgy éreztük időnként felemészt minket.
Nézem a kicsiny kertünket, már csak a paradicsom piroslik, egy kevéske petrezselyem zöldül az ágyás szegélye mentén. Zizeg a száraz fű a talpunk alatt, kókadtan lógnak az aranyeső sápadt levelei a kerítés mentén. Megfakultak a nyáron szedett, csokorba kötött virágok is. Csak az északi falra felfutó vadszőlő virít zölden, egyre magasabbra és magasabbra törve keres támaszt magának.
Esőért kiált a természet. Én is esőért kiáltok Uram! Esőért, ami megöntözi a lelkünket, hogy ne fogyjon el a remény. Nem, nem vagyok megkeseredett. Inkább csak szomorú vagyok, és olykor elbizonytalanodom. Mert szeretnék lépni, de nem tudok. Mert nem engedik, hogy lépjek. Ott van előttem az út, amit végig kell járnom. Már annyiszor megálltam, megpihentem, letértem és annyi akadályon túljutottam. Talán most értem abba a korba, hogy úgy érzem, már nem akarok állni, kitérőket tenni, menni szeretnék tovább és tovább. Csak még arra nem találom a választ, hogyan és miképp.

Mondom a magamét

Egy ismerősöm több éve munkanélküli, akárcsak jómagam. Annak idején visszautasította az önkormányzati támogatást, mert mint mondta, ő nem fog az aljával utcát söpörni. Így semmiféle orvosi ellátásra sem jogosult. Aztán nem ment el a munkaügyi központba meghosszabbíttatni a regisztrációját, mert egyszerűen lusta volt rá. Nem rég ugyan elvállalt egy üzletkötői munkát, de ahhoz meg vállalkozói engedély kell, így onnan a cégvezetés jóindulatából csurran-cseppen csak valami.
Időnként felhívom, mert tudom, rajtam kívül nem igazán keresi senki. Magára maradt. Tudok arról, hogy néha kenyérre sem futja, éhezik. Pár napja mi segítettünk neki.
Tegnap Zé talált egy munkalehetőséget számára a helyi újságban. Felhívtam a céget, csupán egy tesztet kell kitölteni, mindenkit felvesznek, aki sikeresen kitölti. Persze a meló nem egy leányálom, gépsoron alkatrészek összeillesztése. A fizetés is kevés, de kapna mellé étkezési utalványt, ruhapénzt.A mai napon tízre kellett volna mennie. Ő akkor csörgött rám. Otthonról. Beteg. Most itt be is fejezhetném, teret adva ezzel az indulataimnak, de az illető elmondása szerint pénteken is lesz felvétel. Talán akkor el tud menni, ha addigra meggyógyul... Sőt már egy másik helyről is keresték.
Próbálok mosolyogni, miközben magamban mondom a magamét, mert minek görcsölök én azon, hogy neki munkahelye legyen, mikor ő talán nem is akar dolgozni? Na majd meglátjuk...

2012. szeptember 9.

A Terítő


Hát elég furcsán nézett rám Zé, mikor feltettem a frissiben szerzett, csipkeszegéssel díszített terítőt a hálószoba ablaka elé.
- Mi bajod vele?
- Ez egy terítő...
- Az. De ezt ki tudja? Sötétítőnek épp megfelel. Sokkal szebb, mint a régi.
- Szívem, ez akkor is egy terítő...
- Igen???
Feladta, inkább kiment a szobából.

2012. szeptember 7.

Nem látom a kiutat

Nos gondolkodhatunk... Melyik közüzemi szolgáltatást kapcsolják ki nálunk először talán még a hónapban? A vizet, a gázt vagy a villanyt? Ahol lehetett visszavettünk, a szolgáltatásokat módosíttattuk, hogy kevesebbet kelljen fizetni. S most valahogy mégis úgy tűnik, ennyire futotta, hiába van munka a láthatáron, az idő kevés ahhoz, hogy a tartozásokat rendezni tudjam.
Sosem gondoltam, hogy egyszer szembe kell nézzek azzal a ténnyel, hogy nem tudok gondoskodni a gyerekeimről, bármennyi is szeretnék. Éveken keresztül sikerült, egyedül... De most egyszerűen nem megy.

2012. szeptember 6.

Miért bántottad?

- Miért bántottad?
- Miért bántottam volna?
- Rosszindulatú voltál vele.
- Ne mondjon ilyet...
- Ez még nem ok arra, hogy így bánj vele. Miért kellett vele rosszindulatúnak lenned?
- Mert az akartam lenni és kész!
- Micsoda? Rosszindulatú akartál lenni?
- Igen. Rosszindulatú akartam lenni. Na és akkor mi van? Veled még sosem fordult elő?
- Nem... Régebben mégis, voltam az. De nem úgy, mint most te...
Persze ez nem ment fel semmi alól. Volt olyan, hogy rosszat akartam másnak. Mert annyit "ütött-vert" a szavaival, alázott meg a tetteivel, hogy úgy éreztem belepusztulok. Azt akartam, hogy neki is fájjon. Hogy érezze, milyen az, ha a fájdalom belemar a szívébe, a lelkébe, hogy megbéklyózza az elméjét, a gondolatait. Pedig tudtam, a bosszú csak arra jó, hogy önmagunk lesüllyedjünk a másik szintjére. Vagy még lejjebb. Nincs jogom beleavatkozni a másik életébe, nincs jogom arra, hogy rosszat akarjak neki. Mert valamiért az az ember ilyenné vált. Nem született gonosznak, az évek nyomorították meg, s emiatt lövöldözi a mérgezett nyilait a másik felé. A saját mérgeivel próbál gyilkolni, amik már évek óta mételyezik a lelkét. Ha engeded, s amíg engeded.
Már megbántam, hogy másnak rosszat akartam, mert ezzel magamnak ártottam a legtöbbet. Isten bocsássa meg...

Macskák és egerek

Nem tudom, miféle aura lengte körbe a házunkat, de éjjel egy hatalmas fekete kandúr nézett befelé a lányok szobájának ablakából - mintegy ugrásra készen, reggel pedig egy fehér macska vizslatta érdeklődve a konyhánkat az ablak üvegén keresztül. Később tovább sétálva a párkányon annyira elterelte valami a figyelmét, hogy észre sem vette, ahogy Zé ablakot nyit, és szólítgatni kezdi.
Persze lehet az is, hogy nincs itt szó semmiféle auráról, egyszerűen csak az egerek szaporodtak el felénk.

2012. szeptember 5.

A drága és kedves...

- Szívem, mennyi idős is leszel a közeljövőben? Harmincnégy?
- Jaj, már Zééé...
- Ja, persze... Fordítva...

- Szívem, eljönnél velem a boltba? Szükségem lesz egy vén szatyorra.

Ennyit éltem meg... Megéltem?

43.

2012. szeptember 4.

Mert már felnőtt

- Anya, én haza akarok költözni!
- Te jó ég! Mi történt?
- Elköltöztem az albérletbe...
- De... Ezt akartad, nem?
- Igen, de nem jó. Egyedül vagyok és nem akarok egyedül lenni. El akarok menni innen...
- Mióta vagy ott?
- Egy órája...
- Egy órája??? Egy órája költöztél oda???
- Igen, a Tibiék hoztak el...
- Mit szól ehhez Tibi?
- Ő mondta, hogy ne jöjjek el tőlük, mindenki mondta... Azt szerette volna az egész család, hogy maradjak ott, átrendezték a szobát is miattam.
- És akkor?
- Hát én akartam eljönni... Mert féltem, mi lesz a Tibivel.
- És most?
- Vissza akarok menni a Tibihez... A Tibit akarom.
- Akkor most mi lesz?
- Nem tudom, de már eltörtem egy angyalkát is, ami a hűtő tetején volt.
- Angyalkát? Azt mondtad arab, akitől bérled a szobát.
- Az, de elég fura, mert kis virágmintás ingei vannak és a vécépapír is rózsaszín... És különben is a Tibit akarom.
- Akkor hívd fel Tibit!
- De most hogy hívjam fel, miután elhoztak ide?
- Hát egyszerű, elmondod neki, amit nekem... Az angyalkát nem kell, csak a többit.
- Jó, akkor most leteszem.

Azóta visszaköltözött. A Tibihez...