Zé azt mondta, én vagyok az ő vitorlás hajója. Ő pedig az óceán. A hullámain ringat engem, a világ végére is elvisz magával, sőt még azon is túlra egészen az idők végezetéig. Ez aztán a szerelem, ez bizony - gondoltam magamban. Aztán ránéztem az előtte heverő nyitott könyvre és kicsit elbizonytalanodtam. Mert a dolog úgy kezdődött, hogy miközben ő elmélyülten olvasott, én
rámásztam átöleltem, s
a fülébe harsogtam feltettem azt a tipikusan női és abban a pillanatban is helyénvaló kérdést:
- Ki vagyok én neked?
