2013. március 31.

Hurrá, havazik!


Bár felénk még csak az eső esik, az időjárási viszonyokat elnézve, valamint arra gondolva, hogy holnap szeretnénk csavarogni valamerre a környéken, csak rötyögök a Cavebeartől hallott beszóláson:
- Milyen jó, hogy egy órával később sötétedik, így több időnk jut a szánkózásra...

Húsvét


Eseménytelenül telnek a napok, észrevétlen kerget mindannyiunkat valamiféle keserédes mélabúba ez az időjárás. Még ma is készülünk a húsvétra, de igazán nem is értem minek, mikor jóformán csak aludni jönnek haza a gyerekek, annyifelé szóródunk ebben a pár napban is. Mindenesetre jót mosolyogtam, mikor a legnagyobb fiam felhívott pár perccel ezelőtt a barátnőjétől:
- Anya, figyelj! Hozzánk jön a nyuszi?
- Nyuszi? Hogy hozzátok jön-e a nyuszi? Azt gondoltam, már kinőttetek ebből...
Ezek szerint mégsem. Mondjuk, nem igazán tudom elképzelni, ahogy a kertben keresik, kutatják a fű között az édességeket, csokinyuszikat, mint rég.

A szomorkás, borús  idő ellenére is boldog nyuszit mindenkinek!

2013. március 28.

2013. március 27.

Vasárnap óta


A bőrömön keresztül éreztem a reggel hideg fényét. Nem akartam kinyitni még a szemem, ott voltak a gyerekek, még annyi mindent kellett sütnünk. Porcukor hullott alá az égből, a sütemények lágyan ringatózva keringtek körülöttünk a légben, mi pedig nevettünk, bolondoztunk színes kötényeinkben. Éreztem Zé kezét, ahogy a paplan alatt matat, kutat, keresi a takaró szélét. Jaj, ne ébressz még fel! Nézd milyen szépek a süteményeink! Érzed az illatukat, azt az édes vaníliasárga illatot? Ó Zé, ha közelebb jössz, nem tudok a süteményeimmel foglalkozni.! Hisz már itt vagy... A te illatodat érzem, az illatot, aminek nem tudok ellenállni. De most nem érinthetlek meg. Nem akarsz még felkelni szívem? Nem... hideg van, olyan fehér ma a reggel, mégis csak bújj közelebb, egészen közel! Éreztem az erős kezeket, amik átöleltek, a finom ujjakat, amik simogattak. Már nem akartam, hogy elengedjen. S akkor kivágódott a lányszoba ajtaja, valaki végigtrappolt a nappalin. Zé felemelkedett egy kicsit, hogy kinézzen.
- NEEEM!
- Mit nem?
- Még mindig esik, nagyon esik!
- Fehér minden, ugye?
- Az.
Egyszerűen nem akartam tudomásul venni, hogy újra itt a tél... Happy Easter! Merry Christmas! Melyik filmbe csöppentünk bele? Nem állíthatnánk le a lejátszót? Tudod, azt a gombot kéne megnyomni és akkor eltűnik ez a fehérség, ami körülvesz minket. De nem, a lejátszóban mintha egy véget nem érő film peregne napok óta. Ébren álmodom a színeket. Közben teszem a dolgom, de úgy, mintha a visszatérő téllel időt nyertem volna... Időt, de mire? Magam sem tudom.
Ma be kellett mennünk a városba. Zé az egyik kereszteződésnél felnézett az égre, szinte megkönnyebbülve sóhajtott fel:
- Nézd csak, mindjárt kisüt a nap!
Elmosolyodtam. Egy pillanat alatt lepergett előttem minden. A lebegő krémesek, a szitáló porcukor, Zé bőrének az illata, a paplan melege, a zuhogó hó, a kavargó szél, az ablakon kifelé tekintgető gyerekfejek, a hóban ugrándozó eb, a kamilla tea és a kétszersült régről megmaradt illata, egy Glenn Miller muzsika dallama, amit mintha már a tavasz sodort volna felém... 

Mikor hazaértünk, a  házunk előtt tanácstalanul álldogált egy feketerigó, nem repült el. Ide-oda tekintgetett, téblábolt jobbra-balra, mint aki keres valamit. Talán a tavaszt kutatta. Ki tudja?

2013. március 22.

Csak fekszem és fecsegek


Hát mégis kényszerpihenőre lettem ítélve, szinte egész nap felpolcolt lábbal kellett feküdnöm. A párnákat a fejem alá gyűrve próbáltam olvasgatni vagy csak egyszerűen bámultam a hálószoba kék falát. Annak idején a gyerekekkel együtt festettük ilyenre, minden szoba más-más színbe lett felöltöztetve. Mennyit változik az ember az évek alatt, az akkor kedvelt sárga, terrakotta párosítással a világból ki lehet üldözni. Már alig várom, hogy megszabaduljak a lakás élénk színeitől. A legkisebb lányom meg is jegyezte az egyik nap:
- Anya, miért lett minden párnánk egyszínű? Ez így unalmas, mintásat akarok!
El sem mertem neki mondani, hogy a terveinkben az szerepel, hogy idővel minden fehér és természetes, natúr árnyalatot kap. Na jó, azért az itt-ott megjelenő rózsamintáimról nem mondok le. Az nekem kell, ha mások idegeire is megyek vele...
Olyasmi lakást szeretnénk, aminek minden szeglete nyugalmat, tisztaságot áraszt a színeivel is. Zé nagyon kedveli a rusztikus stílust, nekem talán a provence-i jön be leginkább. Szerencsére a kettő hajaz hasonlít egymásra, így nem fogunk összeveszni.
Szóval álmodozni jó dolog, de ismerve anyagi lehetőségeinket, kicsit elkenődtem, hisz a lakberendezési üzletek árai számunkra jóformán elérhetetlenek. Van azonban egy-két turkáló a városban, ahol nagyon olcsón hozzá lehet jutni natúr, természetes anyagból készült terítőkhöz, párnákhoz, sötétítőkhöz, amikért mások nem igazán kapkodnak, hisz mindenki a színeset, a mintásat keresi.
Sajnos a falfestékekkel kapcsolatosan már nem ilyen egyszerű a helyzet. De, mint írtam is... álmodozni jó, főleg egy olyan napon, mikor az embernek muszáj feküdnie.

Kis szellemi rafting, ismerőseimtől "lenyúlva"

Pé: Foszd ki és uralkodj!
(Ha bárki azt merészeli állítani, hogy fenti agymenésnek aktuálpolitikai vonatkozásai vannak, hát beperelem és találkozunk a független, magyar bíróság előtt!)"
Dé: Ugyan, ki gondolna rosszra itt?
Pé: ÉN!!!
Dé: Amikor elég, ha az ember kinyitja a szemét...
Pé: Na, látod?
Pé: 1990-1994
      Ha kiderült, az illető eltűnt a közéletből.
      1994-1998
      Ha kiderült, az illető hosszú időre eltűnt a közéletből, és titkosították.
      1998-2002
      Ha kiderült, letagadták.
      2002-2006
      Kiderült.
      2006-2010
      Letagadták.
      2010 -
      - Uraim! Önök lopnak.
      - Igen. És?
Dé: Nem tetszik.
Pé: Hja kérem, tetszettek volna forradalmat csinálni.
Dé: a Lóorvostörténeti Múzeum köpölyözőberendezéseivel, ugye?
Pé: A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos.
Dé: Tetszettek volna hozzányúlni!
Pé: Hát erről beszélek az elejétől, a hozzányúlásról!
       Próbáljunk figyelni, jó?
Dé: Tetszettek volna egyből lenyúlni mindent, nem ennyit szarozni kérem szépen...
Pé: Na, csak haladunk a végkifejlet felé!
Dé: Öles léptekkel, szépen, lágyan
Pé: A magyarországi történések bizonyítják, hogyan lehet lassan, keservesen vergődve eljutni sehova.
Dé: Tisztiházból disznóólba, és azt gyakorlottan takarítani
Pé: Visszalapátolni a szart a lóba. Ez se sikerült még senkinek, de mindig megpróbálják, újra meg újra.
Dé: Hátha eccer összejön mégis...
Pé: Így van! Közvetett bizonyítékokkal nem lehet befolyásolni őket.
Dé: A közvetett lószart csak közvetve tudja csipegetni a veréb...
Pé: Ehhez még korán van. Madártanból nem/sem vagyok túl erős.
Dé: Viszont a disznó ki tudja takarítani a disznóólat. Legalábbis azt mondja, már van benne gyakorlata...
Pé: Self made pig.
Dé: Bizony, hasznos az önképzés!
Pé: Sertésegylet?
Dé: Egy az isten.

Nem szeretem

Nem szeretem időjárás ez most.
Pár napja rendetlenkedik a szívem, mintha időnként ki akarna ugrani a helyéről, utána meg szorít, néha azt sem tudom, merjek-e mozdulni. A bal lábam viszont nincs bedagadva, már majdnem örömtáncot lejtettem, de reggel rá kellett jönnöm, elindulni sem tudok segítség nélkül, csak kapaszkodva... Szuper.

2013. március 19.

Amikor bókol

- Zé, tényleg kicsi füleim vannak?
- Igen szívem, nagyon kicsik.
- Nekem a tiéd sem tűnik nagynak. A tiédhez képest mekkorák?
- Mérd le a kezeddel és illeszd az enyémhez!
- Huhh, tényleg milyen kicsi.... Várj, még egyszer lemérem!
- Mérd csak!
- Most is akkora... Ez nagyon kicsi!
- Én mondtam!
S akkor Zé csuda szerelmes tekintettel rám néz, gyengéden két kezébe fogja az arcom, s halkan a fülembe búgja:
- Tudod, kinek vannak ekkora fülei? Tudod? Hát nem tudod? A vízilónak. Pont olyan kicsi aranyos fülei vannak, mint neked, és olyan gyorsan tudja őket mozgatni, hogy trrrrr...

2013. március 18.

Időt kérek

Észrevétlen tűnnek el a napok és az órák, nem szeretem állapot ez. Csak egy kicsivel több időre lenne szükségem, mint amennyi adott. Mert szükségem van arra a kis időre, s a benne rejlő csendre, hogy figyelni tudjak kicsit magamra, a gondolataimra.
Körülöttünk minden azt harsogja, sietnünk kell, mert ha nem tesszük, lemaradunk valamiről, de én egyszerűen már nem akarok sehová sem sietni.

Egyszerűen nem kell

Miért is fordult volna meg a fejemben, hogy vasárnap estére már csak vonszolni tudom magam után a bal lábam? A ma reggeli felkelésnél csak az ígéret hajtott, az ajtóból még gyorsan visszaszaladtam visszavánszorogtam fájdalomcsillapítóért, hátha... Pedig gondolni sem akartam a fájdalomra, mert az még inkább lebénít és sokkol. Aztán ott volt az a sok kicsi az óvodában, én bizony nem bírtam ki, hogy egy-két selymesen puha kobakot meg ne simogassak. Az elvállalt munkával meg pikk-pakk végeztünk. De akkor sem kell nekem ez a lábfájás... NEM és NEM.

2013. március 17.

Big Girl (You Are Beautiful)


Kisebbik lányom vigyorogva közölte Mika Big Girl (You Are Beautiful) számáról, illetve annak videoklipjéről mindig én jutok eszébe. Nem is értem...

2013. március 16.

A polihisztor

- Amit múltkor mutattam könyvet, azt is Boris Vian írta.
- Egyébként te olvastad ezt? (Tajtékos napok)
- Persze, nem is egyszer.
- Tényleg?
- Mutatok egy dalt! Tudod, ki énekli?
- Nem.
- Boris Vian. Ő sok mindennel foglalkozott. Írt, zenét szerzett, énekelt, jazz-muzsikus is volt, festett...
- Azta!
- Tehát mondhatjuk, hogy ő bizonyos értelemben...
- Poliészter volt... Jaaajj...
(fetrengés)

Somogyi...

- Ránk az egyszerűség jellemző. Mert mi egyszerű emberek vagyunk! De mondhatnánk azt is, olyanok vagyunk, mint a disznósajt! Teli vagyunk belsőséggel... Belsőségesek vagyunk.
- Bensőségesek.
- Hát úgy is mondhatjuk... Bensőségesek!
- Nem ugyanaz a kettő!
- Hogy nem ugyanaz? Szóval azt mondod, csak úgy helyes, hogy bensőségesek? Látjátok, mindig tanul az ember! Hát mondtam én, hogy egyszerű emberek vagyunk...

Ünnep után

Az engem leginkább megmosolyogtató mondat egy osztrák napilapból ollózva:
"Sokan kritizálják a magyar hatóságok tétlenségét, operett-hadseregnek nevezve a magyar honvédséget, ami még arra sem képes, hogy a hóban rekedt embereket kimentse."
A mosolyom jelen esetben nem felhőtlenre, leginkább cinikusra sikeredett.

Ma már csak a hó emlékeztet az elmúlt napok időjárási viszonyaira. Az elmúlt napokban nekem bizony könnybe lábadt a szemem, mikor hallgattam a híreket, amikor elmeséltem a még ébredező gyerekeimnek, mi történik az országban.
Vihar tombolt a lelkemben is, hol örültem, hol sírni tudtam volna dühömben. Mert onnan fentről könnyű ám prédikálni, hogy otthon kellett volna maradniuk az embereknek, de az meg sem fordult az okosok fejében, hogy a legtöbbje épp abban reményben ült be az autójába, hogy még időben hazaérjen, vagy mert valaki segítségre szorul. S míg ők ültek, mint trónoló, jobbra-balra tekintgető, dölyfös madarak a dróton, mit sem törődve azzal, hogy azt egyre jobban cibálja a szél, görcsösen kapaszkodtak ahelyett, hogy tennének valamit. Onnan károgtak, ígérgettek, hiábavaló üzeneteket küldözgetve a légbe, miközben alant már rég megmozdultak az emberek. A bajba jutókhoz siettek, ételt, italt osztottak, meleg takarókba bugyolálták, otthonukba fogadták őket.
Jó azt érezni, hogy van még ebben a népben valami, ami miatt kész az összefogásra, a segítésre. Este épp erről beszélgettünk Zével, hogy bizony márciusi forradalom volt ez a javából, ha sokan másképp is vélekednek erről. S milyen érdekes, hogy ezen a napon épp az osztrákok voltak azok, akik "felszabadították" a Dunántúlt.

Az ünnepről ma csak ennyi jut eszembe:
Kamilla lányom több osztálytársáról még tegnap este sem tudtunk semmit, mások csak akkor értek haza. Volt, aki több kilométer gyalogolt a hóban, a szerencsésebbekért terepjáró ment. A dolog pikantériája, hogy az iskolából a vidéken élőket azért nem engedték haza délelőtt, mert mint mondták, a március tizenötödikei ünnepélyen kötelező a részvétel.

2013. március 14.

Úgy biza', hideg


Ítéletidő van odakinn. Csontunkig hatol a jeges szél, az apró hószemcsék arcunkba hullva, nyakunkba fészkelve magukat perzselnek, majd izzanak el... Embert is alig látni az utcán.

Ma a városba menet egymásután három kamion terítette be sáros, latyakos hóval a szélvédőnket. Csodáltam Zét, meg se rezdült, pedig hosszú másodpercekre eltűnt előlünk az út. Én bizony jobbra-balra kapkodtam volna a fejem.
Alig volt forgalom, mégis kifogtunk egy pár perces dugót, Kamilla aggódva hívott minket:
- Mikor értek ide?
- Majd megcsörgetlek, mert valamiféle dugó alakult ki előttünk.
- Ha a dugót is beleszámítjátok, akkor hány perc alatt értek ide?
- Kicsim, nem tudom...
- Hogy, hogy nem tudod?!
Ugye-ugye, mit ér az ember, ha vidéki... Jót derültem a szavain, miközben aggódtam a legkisebbért, edzésen volt, így el sem értem telefonon. Reménykedtem, hogy elér valamilyen buszt, mielőtt leáll az összes. Később kiderült előbb hazaért, mint mi.
Most hétfőig nem szeretnék kimozdulni itthonról. A nagy fiamnak is csak résnyire fogom kinyitni az ajtót hajnalban. Aztán vagy befér azon a résen vagy nem...

Március 14.


Viharos szél, zuhogó hó. Szép, szép... De hogy is mondják? Megvesz az Isten hidege... Még fotózni sincs kedvem.

2013. március 12.

Van úgy


Időben felkészültünk a tavaszi kertészkedésre, de a szelek időjósok mást üzennek. A lelki szemeink előtt már látjuk, miként válik kicsiny ékszerdobozzá kertünk. Az öreg nénikék azt mondogatják az utcában, nem szabad most ültetni, majd szombaton. De hisz, akkorra ígérik a leghidegebbet... Elnézhettek valamit.

Hosszú idő után, most

"(...) Úszó jéghegyek vagyunk, de tudnunk kell, hogy a tengerből vagyunk valamennyien, s mihelyt elmúlik ez a komisz tél, meglágyulunk, visszaolvadunk a végtelen és bölcs tengervízbe s újra egyek leszünk. Benső Énünk ebben a parttalan és határtalan tengerben él, ott, ahol a jéghegy összekoccan a másikkal, és csattanva szilánkokra törik - a Benső Én tudja, hogy mindez csak a dermesztően hideg külső világ tragédiája: belül egyek vagyunk.
Akkor szeretünk, ha elolvadunk, megpuhulunk. Ha a jéghideg én, én, én, én helyett megszólal bennünk először a Te, aztán a Te és Én - és végül a Mi. Minden ember mélyvalósága tenger természetű és szeret. Fönt azonban meg van fagyva, magányosan didereg és fél. Mitől? Fura dolgot mondok: a szeretettől fél. Mint jéghegy az olvadástól."
(Müller Péter)

Ki fogom kapcsolni

Már kora reggel szól a telefon.
- Szia nyuszi!
- Szia kicsim, mondd!
- Jöttök be ma a városba?
- Nem.
- Holnap?
- Igen.
- Akkor sorolom, mit kell behoznotok!
- Nem... nem, NEM!

Végre

Mindig szerettem a nagyszüleimnél látott fémtálakat, nagyméretű vájlingokat, bödönöket. Évek óta keresek hasonlókat, de valahogy mindig elkerültek, hiába jártam nyitott szemmel piacon, vásárban. Múlt héten azonban "beléjük botlottam", az enyészetnek szánták őket. Nem hagyhattam.

Szia szívem!

A kollégiumhoz érve Zé felajánlotta, hogy Kamillánk holmiját becipeli a portáig. Mókás volt, ahogy húzta azt a nagy bőröndöt, mint valami kisdiák, utána is szóltam:
- Szia Fufu! Csütörtökön akkor jössz haza?
- Szia szívem! Hát, ahogy a lányokat elnézem, inkább egy hónap múlva...

2013. március 11.

Szórakozott

Egy igazoláshoz töltök ki kérelmet az önkormányzatnál, már a dátumot írom: ezerkilencszáz... Hogy is folytatódik? Ez sehogy nem jó így, de akkor hányas évszámot is írunk most? Hiába gondolkodom, ezerkilencszáz akármennyi után ezer mennyi az, ami jön? Hisz olyan nincs is...  Jaj, hogy nem is egyezer, már kettő és annak is a vége tizenhárom... Te jó ég, hogy jött ez nekem? Ennyire nem lehetek szórakozott!
Az ügyintéző látva, mit biggyesztettem a papírra, hangosan felnyerít, alig tud megszólalni:
- Na jó, ezt javítsuk ki azért...
- Mondjuk, kettőezer-tizenkilencre?
Neki mindegy, senki nem nézi. Én azért mégis átírom azt a végére került kilencest hármasra.

2013. március 10.

Esik

Csipp, csepp... Az álmaimba szövöm az eső hangját, majd halk nyüszítést. Kinyitom a szemem, Cseppke ott ül a szobánk küszöbén, kérlelően néz rám fekete gombszemeivel.
- Engedd ki, este sokat ivott! - mormolja Zé a párnába fúrva fejét.
Felkelek, megborzongok az éjszaka hűvösében. Odakinn még sötét van. Kinyitom az ajtót, sután nézek magam elé, várok. Esik, mintha sosem akarná abbahagyni. Kitartóan csepeg az eresz is. Milyen jó, hogy elvégeztünk tegnap. Úgy tűnik, az időjárás keresztül húzza a számításainkat, ma nem ültetünk. Bezárom az ajtót, a kutya vizes lábbal csattog keresztül a nappalin, szó nélkül gömbölyödik a vackára. Visszafekszem Zé mellé.
Csipp, csepp... Hallgatom a szemerkélő esőt, nem tudok elaludni. Eszembe jut öcsém, a családja. Aggódom érte, a szótlansága, a közömbössége miatt. Vajon meddig lehet úgy fenntartani egy látszólagos életet, mint az övék is? Jó lenne beszélgetni erről, de ha együtt vagyunk, ezekről a dolgokról inkább hallgatunk magunk elé nézve, mintha a csend elfedezne bármit is. Szeretném, ha boldog lenne, de ezt neki is kell akarnia. Nem élhetünk két életet, ha csak egy adatott meg.
Csipp, csepp... Máskor már derengene, de most sötét a hajnal. Csak világosodna már, nem szeretem az éjszakát, fényre vágyom, az az én lételemem, akkor tud megnyugodni igazán a lelkem.
Csipp, csepp... Öcsém feleségének arca jelenik meg előttem. Mostanában többször beszélünk, sokat változott az utóbbi időben. Látom felébredni azt a kedves lányt, aki volt annak idején. Talán a pránanadinak köszönhető, hogy ennyire egyformán gondolkodunk, így megértjük egymást mostanában. Hogy is lehetne másképp? Egyfajta nyugodtság, felszabadultság érezhető a hangjában. Ez jó... Csak tudjuk helyesen használni a döntéseinkben is, amit tanultunk.
Csipp, csepp... Hát sosem lesz vége? Mennyire várom már a reggelt. Már nem is vágyom napsütésre, csak egy kis fényre...
Csipp, csepp... Anyukám. Visszajutott hozzám, hogy aggódik értünk. Felhívtam hát, de csak azt hajtogatta, nincs miről beszélgetnünk, szinte könyörtelen és elutasító volt a hangja teli félelemmel... Egyedül van, mennyire egyedül. Jó lenne, ha egyszer megértené, fontos a számunkra, szeretjük őt. Akkor is, ha távol vagyunk, akkor is, ha nem keressük, ha néha hallgatunk. Mert okunk van rá, hogy hallgassunk, nehéz ennek a világnak a súlya, s időnként még nehezebb létezni benne.  Jó lenne, ha értene, ha elfogadna olyannak, amilyen vagyok. Vajon meglátja ő is bennem, amit mások? Nem tudom, de ha nem, úgy is jó.
Hogy mondhatnám el neki, hogy utat kell engedjen a szeretetnek, rá kell jönnie semmit nem ér az, hogy önmagát mérgezi haraggal, meg nem bocsátással. Hazug gondolatokkal csapjuk be önmagunkat, mert azt hisszük, ez kiút számunkra. Aki ellenünk tesz, ér annyit, hogy magunkat tegyük tönkre? A megkeményedett szív kérge vajon mi által válik újra lággyá? Hisz a belsejében ott lapulnak a ki nem mondott érzések, elfelejtett mozdulatok, amik szabaddá teszik az embert.
Csipp, csepp... Hallgatom a járdán szétterülő esőcseppeket... A magasból hullnak alá, hogy aztán látszólag semmivé legyenek. Kicsiny esőcseppek, amik életet adnak a kora tavaszi földnek, a benne megbújó magvaknak, a sápadt, zöld fűnek...
Csipp-csepp... Cikáznak a gondolataim, eszembe jutnak a gyerekek, alvó szelíd arcukra gondolok... Ilyenkor nem mérgezi őket ez a torz világ. Mennyi mindent másképp csinálnék így utólag, hogy nekik jobb legyen. Bonyolult lélek a gyermek, mennyi mindenre megtanít bennünket. A mi tükreink ők, hangos-hangtalan tükreink.
Csipp, csepp... Búcsúzik a hajnal, már látni a kinti világot. Megnyugtatólag hat rám a reggel szürkés, borongós, ajtón beszűrődő fénye. Mindennek a szeretet az alfája és omegája, úgy tűnik még a gondolatainknak is. Az ember nem adhat ennél többet, a szeretet az, ami minden felülír. Aminek energiája körbeszövi a világmindenséget. Valahol itt tartok az elmélkedésben, mikor Zé magához húz és két kézzel átölel. Szerencsés vagyok, hogy itt van velem. Ő ébredezik, én álomba merülök... Régóta kerestük egymást, senki nem is sejti, milyen rég.

2013. március 9.

Nincs cím


Melegség járja át a szívem, ha arra gondolok, milyen jó nekem, hogy esténként minden lelkiismeret-furdalás nélkül a lábamra húzhatok bármit, mert Zé úgy is szeret, ha éppen nem vagyok igazán nőies. Mondjuk, ma a kertben sem voltam annak nevezhető, mikor időnként nekihasalva értem csak el az ágyás mögött megbújó gazokat, de hát akkor munkáról volt szó... Na, és most megint ott tartok, hogy egy magassarkúm sincs.

Üldögélni a padon

Estefelé leültünk a kerti kispadra, magunkba szívtuk a frissen felásott föld illatát, jólesően néztünk végig a kicsinyke kertünkön, ami mintha visszamosolygott volna ránk a tulipánok friss zöld levélkéivel, a jácintok dudoros bimbóival, a bólogató hóvirágokkal. Később a korán erre tévedő árvaszúnyogokat kergettük a tekintetünkkel, míg arrébb apró rovarfelhő vibrált a levegőben. Közben hol Zé fájlalta a derekát, hol én nyújtóztattam a lábaimat. Múlik az idő felettünk is.
Szeretek így üldögélni a szürkülő homályban, hiányoztak már kora tavasztól késő őszig tartó esti beszélgetéseink. El is határoztam, bárhová is visz az utunk, mindig lesz egy kicsiny padunk a kertben, ahová rogyadozó léptű öregekként is kiülünk majd esténként, ahol az esti szellő felkapja és magával sodorja a gondolatainkat, miközben egymás kezét fogva belefeledkezünk a minket körülölelő naplemente szépségébe. Bizony, így lenne jó...

Logika

Mostanában mindig megfőzünk másnapra, hogy a következő nap ne ezzel menjen el az idő.

2013. március 8.

Egyszer csak felállt

Az idős bácsika egy kemping széken üldögélt az egyik szupermarket előtti kereszteződésben. Mellette kis asztalkán tojások sorakoztak tálcákon.
- Ó, szegény öreg! Kénytelen itt üldögélni, hogy egy kis pénzhez jusson - gondoltam magamban, miközben Zé lefékezett az autóval. Persze mások is észrevették a hevenyészett, olcsó tojást hirdető, kartonból összeeszkábált táblát, így a bácsinak szép forgalma volt.
- Máskor is itt árul ezen a napon - mondta Zé visszaérve az autóhoz.
- Minden héten idejár? - csodálkoztam rá.
Később, mikor mindenki elhajtott, csak mi szöszmötöltünk még az autóban, egyszer csak látjuk ám, amint a bácsi látva fogyatkozó készletét feláll és komótosan odabaktat a zsír új furgonjához...

2013. március 7.

Puszi! Szia!

Úgy elkapott a vihogás, mikor az ex zavarában így köszönt el:
- Jó, akkor majd hívj vissza! Puszi! Szia!
Minden bizonnyal vakargatta a fejét, miután kinyomta a telefont, majd leesett neki, mit is mondott. Ennél csak az volt jobb, mikor múltkor meggondolatlanul "kicsim"-nek szólított, ki tudja miért. Öregszik ő is és időnként nem tudja, mit beszél...

Temető és naplemente


Az este a Hősök temetőjében ért minket, már nem először. Furcsának tűnhet, de Zével szeretünk itt lenni, mert ez a temető valahogy más, mint a többi.  Belépve az ódon kapun, mintha egy másik világba csöppennénk, pedig csak elhunyt katonák sírjai pihennek az ég felé nyújtózkodó fák alatt. Különleges békét és nyugalmat áraszt ez a hely az ágas-bogas kerítéssel övezett domboldalban.
Valamelyik nap a narancseper fákról beszélgettünk, eszünkbe jutott, mennyi van fenn a domb tetején a temetőben. Ősszel mindig hozunk haza a fák rücskös, zöld, citrusos illatot árasztó terméséből. Mostanra azonban csak szétmálló, vastag mohával borított vadnarancsokat találtunk az őszről itt maradt avarban. Zé volt a merészebb, felszedte, lenyúzta egy részüket, kutatta a magokat... irtózatos szaguk volt, néha úgy éreztem, alig kapok levegőt. Végül feladtuk, elrejtettünk egyet a csomagtartó mélyére. Közben ránk esteledett, csak most vettük észre a tűzvörösbe hajló naplementét. Gyönyörű volt. Hazafelé többször is megálltunk az út szélén, egy-egy pillanatra belefeledkeztünk, ahogy a nap utolsó sugarai arannyal borították be a szemközti dombokat, miközben izzó lávatengert rajzoltak a felhős égboltra. 

2013. március 5.

Mert a foci

Ma kaptam az e-mailt, hogy pénteken meccse lesz a legkisebbnek. Rögtön eszembe jutott a tegnap este, amikor visszaértünk az edzésre, a srácok pólóban és rövid nadrágban játszottak a kivilágított pályán, én meg vacogtam a hidegben, a lábam is fájt már az álldogálástól, ráadásul még a cipőm is csupa sár lett. Zének jajgattam, mikor lesz már vége az edzésnek, miért nem lehet tíz perccel előbb befejezni, hát nem veszi észre az edző, hogy mocskos hideg van? Zé meg csak ott állt, élvezte, hogy magába szívhatta a pálya illatát, nagyokat derült azon, ahogy a kis törpék kergették a labdát. Már-már magamat szidtam, hogy idehoztuk a gyereket. Hát miért nem elég neki a suliban focizni, kell ez nekem? Egyáltalán miért kellett sporttagozatos osztályba íratni? Bolond az összes pasi, elvesztik a fejüket, ha valami gömbölyűt látnak, ami után rohanni kell... Körülbelül itt tarthattam a gondolatmenetben, mikor Zé egy félig megeresztett mosollyal a szája szegletében rám sandított:
- Aki fiút szül, az viselje a következményeket!
Na tessék... Jó mélyen hallgathatok, hisz igaza van.

2013. március 4.

Ez is, az is


Amiről tudhatok:
- Szívem, nézd mit hoztam neked!
- Virágot?
- Igen, csak neked...
- Köszönöm, de tényleg... Nem szabad ilyesmire költenünk!
- Nyugi, nem volt drága!

S amiről nem:
- Nézd csak, itt virágot is lehet kapni?
- Méghozzá milyen szépeket! Gyere, vegyünk egyet anyádnak!
- Vegyünk... De akciós a csokis puding!
- És?
- Szerintem jó pár csokis pudingot lehetne venni annak a virágnak az árából...

2013. március 3.

Jól sikerült


Félix fáradtnak érezte magát délután, be is ment a szobájába pihenni, majd unalmában kitömte és az ágyra helyezte a ruháit oly módon, mintha ő feküdne ott. Később el kellett mennünk itthonról, pár óra elteltével értünk csak haza. A gyermek besietett a szobájába, s riadtan konstatálta, valaki fekszik az ágyán. Később Máté fiam is megérkezett, halkan odaosont az ágyhoz és jól hátba veregette az öccse felsőjét, hátha az megijed ettől...

2013. március 2.

Tavaszváró teadélután


Kedves, mosolygós hölgy vezeti be a teadélutánt:
- Mert mi nők ugye olyanok vagyunk, hogy nem szeretjük magunkat. Ti hogy vagytok ezzel? Szeretitek magatokat?
- Neeemmmm - harsogja mindenki kórusban.
- De hát én szeretem magam! - kiált fel Petrus.
- Én is! - mondja már halkabban Kamilla lányom.
- Én is szeretem magam - mondom egész halkan, de még így is furcsán, szinte szúrós szemmel néznek ránk a többiek, mi meg hárman egymásra. Hajajj... Míg valaki beszél, gondolkodom. Ha egy keresztény egyházban ennyire frusztráltak a nők, nem tudják önmagukat szeretni, elfogadni, akkor miképp képesek másokat? Hogy tudnak másokon segíteni? Hogy lehetnek hitelesek mások előtt?
Még jó, hogy a kezem mozdulatai elterelik a figyelmem, papírszívecskét gyártok. Milyen szépen mutatna keményített csipkéből, ki is fogom próbálni. A különböző krémek készítését különösen élvezzük a lányokkal. Kényeztető, fürdés utáni ápoló kenceficéket gyártunk természetes alapanyagokból. Közben teázunk, sütit majszolunk, cseverészünk mindenféléről... Mert azért jók az ilyen délutánok.
Szinte bánt, hogy egyre inkább el-elmaradozunk ebből a kis közösségből, mert több dologgal nem értünk egyet. Pedig az emberek nagyon a szívünkhöz nőttek.

Szólsz?

- Mit szeretnél?
- Ha lefekszem öt percre, szólsz tíz perc múlva, hogy mindenképp keljek fel?

2013. március 1.

Ócsa - röviden


Olvasom, hogy az ócsai lakóparkra 2,4 milliárdot költött az állam, ami azt jelenti, hogy egy-egy átlag ötven m2-es lakás építési költsége körülbelül harminc millió forint. Az épületek idejét múlt, korszerűtlen technológiával készültek; a falazat tégla, a lakás központi helyiségében egyetlen vaskályha szolgálja a fűtést. A házak különállóak, érdekes módon senkinek nem jutott eszébe, hogy tömbbe építsék a lakásokat vagy legalább sorházakat húzzanak fel, bármelyikkel megtakaríthattak volna egy csomó költséget, plusz a későbbiekben a rezsi szempontjából is gazdaságosabban működtek volna. Arra sem gondolt senki, hogy se óvoda, se iskola, de még munkahely sincs a közelben, bár állítólag lesz.
1. Az EnergyFriendHome Zéro Energy (fényevő) házak, amiknek alapterülete bruttó száz négyzetméter, egyedi tervezésűek, hővisszanyerős szellőztetéssel ellátottak, kulcsrakészen huszonhatmillió forintba kerülnek. A tetőt és a falak egy részét napkollektorok fedik. Hőszigetelésük kiemelkedően energiatakarékos, a szükséges energia száz százalékát a nap biztosítja.
2. Ha a kormány megvásárolja a jelzáloggal terhelt ingatlanokat vagy azoknak egy részét töredék áron, s használati jogot ad az akkori tulajdonosnak bizonyos feltételek mellett, még akkor is jóval kisebb a költsége, mint házakat felépíteni horrorisztikus áron, elavult technológiával.
De most komolyan, kin segítettek ezzel, ha csak nem egy jó ismerősükön, aki valószínűleg pénzmosásra használja fel ezt az egész projektet? Mert a rászorulókon nem... Senkinek sem érdeke egy ilyen házba beköltözni.
Mindenesetre kíváncsian várom a fejleményeket.

Kicsit szomorkás

Zé tegnap este megkért, találjak már ki valamit, azt sem bánná, ha varázsolnék... Jaj, én varázsolnék, annyi mindent varázsolnék, de nem tudok. Ha tudnék, talán először egy kis jó időt kérnék.

Félreértések

Azért az tud szerezni pár "kellemes" percet, mikor a számodra legkedvesebb meglátva az e-mailt, miszerint egy régi ismerőse bejelölte ismerősnek egy internetes portálon - aminek ő még ugyan sosem volt felhasználója, de ez fel sem merül benne -, felbuzdul és azonnal regisztrál a FB accountjával, majd csendes lelkesedéssel nyugtázza, mennyi volt kollégája ismerőse ott. Laikus felhasználóként meg sem fordul a fejében, hogy a regisztrációja pillanatában már lenyúlták az összes FB fotóját, adatát, kivéve (érdekes módon) azt, hogy kapcsolatban áll. Így az adott portálon egyedülállóként szerepel, aki kizárólag hölgyek ismeretségét keresi, huszonnyolctól ötven éves korig. Naná, már az első félórában megjelennek azok a korosodó hölgyek, akik kiéhezett keselyűként vizslatják az újonnan regisztrálók adatlapját, hogy elsőként lecsaphassanak a "friss húsra".
Te meg csak annyit látsz, hogy a párod fenn van valami online társkeresőfélén, s a rendszer szorgalmasan küldi az értesítéseket, épp ki szeretne vele ismerkedni, pedig még egy óra sem telt el a regisztrációja óta. Mikor pedig szóvá teszed a dolgot, ennyi a válasz:
- Hogy lehetsz ilyen féltékeny, hülye picsa... Én nem társkeresőre regisztráltam! Meg sem néztem igazán azt az oldalt... Honnan tudhattam volna?
Talán nézd meg, mit csinálsz... Nem azzal bántott meg, hogy regisztrált oda, hanem ahogy beszélt velem. Utólag már bánom, hogy szóltam bármiről is. Talán okosabb lett volna csendben figyelni. De az vajon, mennyire lett volna méltó hozzám? Hisz ez az egész épp nem a féltékenységről szólt, inkább csak a tisztességről.
Na, erről ennyit.