Valamelyik nap a narancseper fákról beszélgettünk, eszünkbe jutott, mennyi van fenn a domb tetején a temetőben. Ősszel mindig hozunk haza a fák rücskös, zöld, citrusos illatot árasztó terméséből. Mostanra azonban csak szétmálló, vastag mohával borított vadnarancsokat találtunk az őszről itt maradt avarban. Zé volt a merészebb, felszedte, lenyúzta egy részüket, kutatta a magokat... irtózatos szaguk volt, néha úgy éreztem, alig kapok levegőt. Végül feladtuk, elrejtettünk egyet a csomagtartó mélyére. Közben ránk esteledett, csak most vettük észre a tűzvörösbe hajló naplementét. Gyönyörű volt. Hazafelé többször is megálltunk az út szélén, egy-egy pillanatra belefeledkeztünk, ahogy a nap utolsó sugarai arannyal borították be a szemközti dombokat, miközben izzó lávatengert rajzoltak a felhős égboltra.