2012. június 10.

Virágoznak


Már alig vártam, hogy kinyíljon...

2012. június 9.

Egymásra találva

Két éve... Tudom, ez nem sok idő. Mégis valahol jó érzés, hogy MÁR két éve.

2012. június 8.

Hogy is van ez?

Pár napja már hallottam a történetet, de még az olvasása közben is fel-felhúztam a szemöldököm. A sors fintora? Vagy egyszerűen csak kicsi a világ? Esetleg mindkettő? Hogy is van ez százados úr?

Drága, kicsi fiam

- Anya, nem láttad a lila színű pólómat? Tudod, amelyiknek az elején az a nagy bogár van!
- Nem láttam! Nincs a helyén?
- Sehol sem találom.
Azért a gyerek rendesen beültette a bogarat a fülembe, hisz mostanában hol ezt nem találja, hol azt. Benéztem a szekrényébe, valóban alig voltak ott pólók. Az utóbbi időben feltűnt az is, ahogy alig van zoknija és alsónadrágja... DE HOVÁ LETTEK? Ennyi ruha nem tűnhet el csak úgy. Különben is az én drága kicsi fiam, ha szépen kérem, rögtön elpakolja a ruháit, nem "rémül meg" attól sem, ha azt mondom, ellenőrizni fogom, valóban rend van-e a szobában. S ha megnézem, tényleg üres az ágy, a szék, a szekrényükbe be sem lesek, hisz nem is olyan rég raktam ott rendet. De most szinte üresek a polcok. Hol lehet az a sok ruha?
Kétségbe esve meséltem Zének a felismerésemet, s akkor megvillant az a szikra... Rohantam Siettem vissza a fiúk szobájába, Fixi ágyához léptem, felemeltem a tetejét. Öt nagy szatyrot húztam elő az ágyneműtartó mélyéről, mind teli tömve ruhával. Némelyiket alig értem el. Aztán találtam néhány "alig használt" zoknit az íróasztal fiókjában, sőt egy pizsamanadrág is előkerült.
Mert az én drága kicsi fiam jó gyerek, semmit sem hagy elől, ha arra kérem, pakolja el a holmiját.

Napi vicc

"Ez egy átmeneti időszak a magyar gazdaság számára, jövőre - ha fogalmazhatok így - robusztus növekedési adatunk lesz. Idén ez egy kicsit kockázatos, igaza van" - reagált a miniszter.

"Nonszensz" - reagált Matolcsy arra a kérdésre, hogy mit válaszolna a magyar gazdaság zátonyra futását jósolóknak. "A magyar tündérmese, illetve a magyar példa sikeres lesz egy éven belül" - tette hozzá a nemzetgazdasági tárca vezetője.

(forrás)

2012. június 7.

Hazafelé


Vannak pillanatok, amikor Zét teljesen kihozom a sodrából. Például ilyen pillanat az is, mikor ő nehéz szatyrokkal a kezében álldogál az utcán, miközben én az objektívet dugdosom át a kerítések rácsai között. Na ezért is szeretem őt... mert képes várni rám, ilyenkor is.

Ne törődj ezzel

A városban sétáltunk Zével, megállva a könyves standok előtt a Fő utcán. Egy régi ismerősöm is ott árult, még anno a gyülekezetből ismerem, ahová sok évvel ezelőtt jártunk. Kicsit furcsállottam, de úgy tűnt, nem igazán ismer meg. Közben Zé leragadt a keresztény témájú könyveknél, elbeszélgetve az egyik eladóval. Nem mindig figyeltem rájuk, el-elkalandozott a tekintetem. Kora délelőtt volt, alig lézengett pár ember az utcán, mi sem tartottunk fel senkit a pult előtt. Aztán megláttam a tulaj feleségét, megörültem neki, hisz rég láttam, de ő sem akart megismerni, amit még inkább furcsállottam, így talán hangosabban is a kelleténél rájuk köszöntem. Rideg mosoly, udvarias üdvözlés volt a válasz. Zé is felfigyelt a történtekre, addig nem is sejtette, hogy ismerem az árusokat.
Amikor arrébb sétáltunk, akkor mesélte, hallotta, amint a hölgy egy másikkal beszélget, miközben ferde, lapos pillantássokkal illettek bennnünket:
- Ezek meg mit képzelnek magukról? Mi keresnivalójuk van itt?
Bántott a dolog, hisz sosem ártottam ezeknek az embereknek. Eszembe jutottak mások is, akik annyiszor hívtak vissza minket. Sőt a fodrászunk is ebbe a gyülekezetbe jár, ezer éve ismerjük egymást. De... Én nem is értem. Most akkor hol is van az az általuk annyit emlegetett keresztényi szeretet? Meg a sokat hangoztatott "ne ítélj, hogy ne ítéltess"? Annyi, de annyi ige jutott eszembe az írásból a történtekkel kapcsolatban... Nem ragozom. Egyet viszont biztosan tudok. Olyan emberek társaságára vágyunk Zével, akik nem csak beszélnek a szeretetről, de meg is élik annak valóságát.
Nehezen teszem túl magam az ilyen dolgokon, sokszor napokig emésztem magam. Miközben tudom, Zének igaza van, mikor azt mondja:
- Ne törődj ezzel, hisz nincs okod rá, hogy rosszul érezd magad miattuk!

2012. június 6.

Elbizonytalanodtam

Most azon gondolkodom, hogy mekkora összeget ajánlhatnék fel a kormánynak, amivel segíteni tudnék ennek az országnak a helyzetén, de azt látom, erre nem telik EGYESEKnek sem. Most kicsit elbizonytalanodtam. Mert én azt olvastam pár hónapja az összes hírportálon, hogy a megélhetéshez elég negyvenhét ezer forint is, de mivel nekem még munkahelyem sincs, így huszonkettőezer-nyolcszáz forinttal kell beérjem. Na most engem aggaszt, mi lesz ezzel az országgal. Egyet nem értek, akik felelősek ezért az országért, őket miért nem érdekli ennyi pénzért sem? Nincs az a pénz...?
Folytathatnám azzal, hogy emlékszem, mikor beléptem a pártba, mert azt hittem... Tudom, tudom, azt csak a templomban, hogy a közhellyel éljünk!

2012. június 5.

Csak úgy


Mert elvarázsolt a színház mögötti park egyik zugában...

2012. június 4.

Mint a halotté

Ha reggel hívlak, mindig olyan a hangod, mint valami halotté... (by Petrus)

2012. június 1.

Szilviának ígértem

Jellemző rám, hogy addig keresek valamit, míg nyomára nem bukkanok. Nem adom fel. Így vagyok most egy novellával is, vagy nevezzük inkább humoreszknek. Napokig agyaltam, melyik könyvben olvastam, míg nem eszembe jutott a cím - Megyek a víz alá. Ilyen címet nehezen felejt el az ember. Percek kérdése volt, rátaláltam az alkotóra is. Hogy is felejthettem el: Mikes György! Hurrá! Még aznap potom pénzért megrendeltem a könyvet, alig vártam, hogy kézhez kapjam és átlapozzam. Pár nap múlva jött a szomorú felismerés, tévedtem. De mekkorát! Na sebaj, gondoltam magamban, Zével úgy is jókat röhögtünk némelyik íráson. De azért nem hagyott nyugodni a dolog.
Ma este megrendeltem egy másik könyvet, amit szintén olvastam annak idején: Tímár György - Válogatott agyrémeim. Egyedül a borítón lévő grafika az, ami rémlik valahonnan, a tartalomból semmi. Ha most is tévedek, vajon feladom? Nem valószínű, de nem fogom görcsösen keresni. Egyszer úgy is elém kerül.

Sokszor hallgatok

Két év telt el. Mégis három-négy havonta megszólal a vonalas telefon (mert már csak ennek a számát ismeri), s amikor beleszólok, hirtelen megszakad a vonal. Ha úgy veszem fel, hogy fél vagy akár egy percig is hallgatok, akkor ő is hallgat és csak utána teszi le, ha meghallja a hangom. Innen tudom, hogy ő az. Egyszer részegen hívott, elfelejtette kinyomni a mobilját. Hallottam, ahogy másnak rólam beszél. Kinyomtam, nem érdekelt. Ilyenkor mindig arra gondolok, mikor felejt már végre el. Örökre.
De vajon szeretném, hogy elfelejtsen? Jó érzés lenne számomra, ha úgy élné az életét, mintha sosem jelentettem volna számára semmit? Nem, nem lenne jó. Még akkor sem, ha csak egyfajta, beteges ragaszkodás volt a részéről, amit érzett, akkor sem... Talán csak annyit szeretnék, valami halvány emlékként legyek jelen, ami időnként egy alig érzékelhető gondolatfoszlányként tovasuhan. Hisz olykor velem is előfordul ez, ha zenét hallgatok, vagy ha egy repülőgép szeli ketté az eget. De másképp, mint régebben. A varázs már rég elillant. A görcsös félelem, a mindennapos rettegés is eltűnt az életemből. Már nem érdekel, hogy éli az életét, hallani sem szeretek róla. Ahogy találkozni sem szeretnék vele, soha többé. S akkor megint oda lyukadok ki, vajon szeretném, hogy elfelejtsen? Örökre? Talán mégis az lenne jó, ha ez történne. Hisz észre sem venném...

Próbálkozom

Olykor odajön hozzám a két kisebbik lányom, hogy kikérjék a véleményemet. De rájöttem, én ettől már szinte ódzkodom. Mert tudom, hogy a gyerekeket dicsérni kell, elismerő szavakkel erősíteni a lelküket... De ha valami nem jó? Nem szép? Nem tiszta? Ha nem mondom el, amit gondolok, látok és hallok, a gyerekemet hamis illúziókba kergetem. Ez vajon mennyire helyes? Próbálok óvatos lenni. Dicsérni, elmondani, ami jó, hozzátéve azt is, min változtatni kéne. A reakción ma már meg sem lepődök. Jó esetben duzzogva otthagynak, ha nincs szerencsém, leüvöltik a fejem mondván: a te dolgod az, hogy megdicsérj, te meg csak szidsz! Pedig nem szidom, csak véleményt mondok. Jót vagy jót és rosszat együttvéve. Sosem csak a rosszat.
De a "ma" gyermeke ÖNIGAZOLÁST vár VISSZAIGAZOLÁS helyett, mint megannyi felnőtt is. Az egójára próbálja helyezni a hangsúlyt, mert minden ezt harsogja körülötte, minden erről szól: Te vagy az ELSŐ. Pedig ez nem igaz, Te csak a RÉSZE vagy valaminek... De hogy magyarázom el ezt nekik? Mikor nekem sosem lehet igazam? Hogy is lehetne, mikor múltkor is azt mondtam, hogy szépek azok a vonalak és gyönyörűek a színek, de azokkal a vonalakkal vigyázz, mert torz lesz tőlük a rajz, de egyébként szuper az egész... Hogy is lehetne, mikor azt mondom, nagyon szép és tiszta a hangod, de azokat a hangokat nem jó helyen képzed, és azért nem szól úgy az a dallam, ahogy kellene, pedig igazán szépen énekled.
Nem a véleményemre kíváncsiak, csak elismerést várnak. Amiről ők úgy gondolják, hogy az jó. De az ettől valóban jó lesz?
Az is lehet, én látok valamit rosszul... pedig próbálom nem az egómra helyzeni a hangsúlyt...