A városban sétáltunk Zével, megállva a könyves standok előtt a Fő utcán. Egy régi ismerősöm is ott árult, még anno a gyülekezetből ismerem, ahová sok évvel ezelőtt jártunk. Kicsit furcsállottam, de úgy tűnt, nem igazán ismer meg. Közben Zé leragadt a keresztény témájú könyveknél, elbeszélgetve az egyik eladóval. Nem mindig figyeltem rájuk, el-elkalandozott a tekintetem. Kora délelőtt volt, alig lézengett pár ember az utcán, mi sem tartottunk fel senkit a pult előtt. Aztán megláttam a tulaj feleségét, megörültem neki, hisz rég láttam, de ő sem akart megismerni, amit még inkább furcsállottam, így talán hangosabban is a kelleténél rájuk köszöntem. Rideg mosoly, udvarias üdvözlés volt a válasz. Zé is felfigyelt a történtekre, addig nem is sejtette, hogy ismerem az árusokat.
Amikor arrébb sétáltunk, akkor mesélte, hallotta, amint a hölgy egy másikkal beszélget, miközben ferde, lapos pillantássokkal illettek bennnünket:
- Ezek meg mit képzelnek magukról? Mi keresnivalójuk van itt?
Bántott a dolog, hisz sosem ártottam ezeknek az embereknek. Eszembe jutottak mások is, akik annyiszor hívtak vissza minket. Sőt a fodrászunk is ebbe a gyülekezetbe jár, ezer éve ismerjük egymást. De... Én nem is értem. Most akkor hol is van az az általuk annyit emlegetett keresztényi szeretet? Meg a sokat hangoztatott "ne ítélj, hogy ne ítéltess"? Annyi, de annyi ige jutott eszembe az írásból a történtekkel kapcsolatban... Nem ragozom. Egyet viszont biztosan tudok. Olyan emberek társaságára vágyunk Zével, akik nem csak beszélnek a szeretetről, de meg is élik annak valóságát.
Nehezen teszem túl magam az ilyen dolgokon, sokszor napokig emésztem magam. Miközben tudom, Zének igaza van, mikor azt mondja:
- Ne törődj ezzel, hisz nincs okod rá, hogy rosszul érezd magad miattuk!
