Két év telt el. Mégis három-négy havonta megszólal a vonalas telefon (mert már csak ennek a számát ismeri), s amikor beleszólok, hirtelen megszakad a vonal. Ha úgy veszem fel, hogy fél vagy akár egy percig is hallgatok, akkor ő is hallgat és csak utána teszi le, ha meghallja a hangom. Innen tudom, hogy ő az. Egyszer részegen hívott, elfelejtette kinyomni a mobilját. Hallottam, ahogy másnak rólam beszél. Kinyomtam, nem érdekelt. Ilyenkor mindig arra gondolok, mikor felejt már végre el. Örökre.
De vajon szeretném, hogy elfelejtsen? Jó érzés lenne számomra, ha úgy élné az életét, mintha sosem jelentettem volna számára semmit? Nem, nem lenne jó. Még akkor sem, ha csak egyfajta, beteges ragaszkodás volt a részéről, amit érzett, akkor sem... Talán csak annyit szeretnék, valami halvány emlékként legyek jelen, ami időnként egy alig érzékelhető gondolatfoszlányként tovasuhan. Hisz olykor velem is előfordul ez, ha zenét hallgatok, vagy ha egy repülőgép szeli ketté az eget. De másképp, mint régebben. A varázs már rég elillant. A görcsös félelem, a mindennapos rettegés is eltűnt az életemből. Már nem érdekel, hogy éli az életét, hallani sem szeretek róla. Ahogy találkozni sem szeretnék vele, soha többé. S akkor megint oda lyukadok ki, vajon szeretném, hogy elfelejtsen? Örökre? Talán mégis az lenne jó, ha ez történne. Hisz észre sem venném...
