Olykor odajön hozzám a két kisebbik lányom, hogy kikérjék a véleményemet. De rájöttem, én ettől már szinte ódzkodom. Mert tudom, hogy a gyerekeket dicsérni kell, elismerő szavakkel erősíteni a lelküket... De ha valami nem jó? Nem szép? Nem tiszta? Ha nem mondom el, amit gondolok, látok és hallok, a gyerekemet hamis illúziókba kergetem. Ez vajon mennyire helyes? Próbálok óvatos lenni. Dicsérni, elmondani, ami jó, hozzátéve azt is, min változtatni kéne. A reakción ma már meg sem lepődök. Jó esetben duzzogva otthagynak, ha nincs szerencsém, leüvöltik a fejem mondván: a te dolgod az, hogy megdicsérj, te meg csak szidsz! Pedig nem szidom, csak véleményt mondok. Jót vagy jót és rosszat együttvéve. Sosem csak a rosszat.
De a "ma" gyermeke ÖNIGAZOLÁST vár VISSZAIGAZOLÁS helyett, mint megannyi felnőtt is. Az egójára próbálja helyezni a hangsúlyt, mert minden ezt harsogja körülötte, minden erről szól: Te vagy az ELSŐ. Pedig ez nem igaz, Te csak a RÉSZE vagy valaminek... De hogy magyarázom el ezt nekik? Mikor nekem sosem lehet igazam? Hogy is lehetne, mikor múltkor is azt mondtam, hogy szépek azok a vonalak és gyönyörűek a színek, de azokkal a vonalakkal vigyázz, mert torz lesz tőlük a rajz, de egyébként szuper az egész... Hogy is lehetne, mikor azt mondom, nagyon szép és tiszta a hangod, de azokat a hangokat nem jó helyen képzed, és azért nem szól úgy az a dallam, ahogy kellene, pedig igazán szépen énekled.
Nem a véleményemre kíváncsiak, csak elismerést várnak. Amiről ők úgy gondolják, hogy az jó. De az ettől valóban jó lesz?
Az is lehet, én látok valamit rosszul... pedig próbálom nem az egómra helyzeni a hangsúlyt...
