Estefelé leültünk a kerti kispadra, magunkba szívtuk a frissen felásott föld illatát, jólesően néztünk végig a kicsinyke kertünkön, ami mintha visszamosolygott volna ránk a tulipánok friss zöld levélkéivel, a jácintok dudoros bimbóival, a bólogató hóvirágokkal. Később a korán erre tévedő árvaszúnyogokat kergettük a tekintetünkkel, míg arrébb apró rovarfelhő vibrált a levegőben. Közben hol Zé fájlalta a derekát, hol én nyújtóztattam a lábaimat. Múlik az idő felettünk is.
Szeretek így üldögélni a szürkülő homályban, hiányoztak már kora tavasztól késő őszig tartó esti beszélgetéseink. El is határoztam, bárhová is visz az utunk, mindig lesz egy kicsiny padunk a kertben, ahová rogyadozó léptű öregekként is kiülünk majd esténként, ahol az esti szellő felkapja és magával sodorja a gondolatainkat, miközben egymás kezét fogva belefeledkezünk a minket körülölelő naplemente szépségébe. Bizony, így lenne jó...
