- Mert mi nők ugye olyanok vagyunk, hogy nem szeretjük magunkat. Ti hogy vagytok ezzel? Szeretitek magatokat?
- Neeemmmm - harsogja mindenki kórusban.
- De hát én szeretem magam! - kiált fel Petrus.
- Én is! - mondja már halkabban Kamilla lányom.
- Én is szeretem magam - mondom egész halkan, de még így is furcsán, szinte szúrós szemmel néznek ránk a többiek, mi meg hárman egymásra. Hajajj... Míg valaki beszél, gondolkodom. Ha egy keresztény egyházban ennyire frusztráltak a nők, nem tudják önmagukat szeretni, elfogadni, akkor miképp képesek másokat? Hogy tudnak másokon segíteni? Hogy lehetnek hitelesek mások előtt?
Még jó, hogy a kezem mozdulatai elterelik a figyelmem, papírszívecskét gyártok. Milyen szépen mutatna keményített csipkéből, ki is fogom próbálni. A különböző krémek készítését különösen élvezzük a lányokkal. Kényeztető, fürdés utáni ápoló kenceficéket gyártunk természetes alapanyagokból. Közben teázunk, sütit majszolunk, cseverészünk mindenféléről... Mert azért jók az ilyen délutánok.
Szinte bánt, hogy egyre inkább el-elmaradozunk ebből a kis közösségből, mert több dologgal nem értünk egyet. Pedig az emberek nagyon a szívünkhöz nőttek.