Csipp, csepp... Az álmaimba szövöm az eső hangját, majd halk nyüszítést. Kinyitom a szemem, Cseppke ott ül a szobánk küszöbén, kérlelően néz rám fekete gombszemeivel.
- Engedd ki, este sokat ivott! - mormolja Zé a párnába fúrva fejét.
Felkelek, megborzongok az éjszaka hűvösében. Odakinn még sötét van. Kinyitom az ajtót, sután nézek magam elé, várok. Esik, mintha sosem akarná abbahagyni. Kitartóan csepeg az eresz is. Milyen jó, hogy elvégeztünk tegnap. Úgy tűnik, az időjárás keresztül húzza a számításainkat, ma nem ültetünk. Bezárom az ajtót, a kutya vizes lábbal csattog keresztül a nappalin, szó nélkül gömbölyödik a vackára. Visszafekszem Zé mellé.
Csipp, csepp... Hallgatom a szemerkélő esőt, nem tudok elaludni. Eszembe jut öcsém, a családja. Aggódom érte, a szótlansága, a közömbössége miatt. Vajon meddig lehet úgy fenntartani egy látszólagos életet, mint az övék is? Jó lenne beszélgetni erről, de ha együtt vagyunk, ezekről a dolgokról inkább hallgatunk magunk elé nézve, mintha a csend elfedezne bármit is. Szeretném, ha boldog lenne, de ezt neki is kell akarnia. Nem élhetünk két életet, ha csak egy adatott meg.
Csipp, csepp... Máskor már derengene, de most sötét a hajnal. Csak világosodna már, nem szeretem az éjszakát, fényre vágyom, az az én lételemem, akkor tud megnyugodni igazán a lelkem.
Csipp, csepp... Öcsém feleségének arca jelenik meg előttem. Mostanában többször beszélünk, sokat változott az utóbbi időben. Látom felébredni azt a kedves lányt, aki volt annak idején. Talán a pránanadinak köszönhető, hogy ennyire egyformán gondolkodunk, így megértjük egymást mostanában. Hogy is lehetne másképp? Egyfajta nyugodtság, felszabadultság érezhető a hangjában. Ez jó... Csak tudjuk helyesen használni a döntéseinkben is, amit tanultunk.
Csipp, csepp... Hát sosem lesz vége? Mennyire várom már a reggelt. Már nem is vágyom napsütésre, csak egy kis fényre...
Csipp, csepp... Anyukám. Visszajutott hozzám, hogy aggódik értünk. Felhívtam hát, de csak azt hajtogatta, nincs miről beszélgetnünk, szinte könyörtelen és elutasító volt a hangja teli félelemmel... Egyedül van, mennyire egyedül. Jó lenne, ha egyszer megértené, fontos a számunkra, szeretjük őt. Akkor is, ha távol vagyunk, akkor is, ha nem keressük, ha néha hallgatunk. Mert okunk van rá, hogy hallgassunk, nehéz ennek a világnak a súlya, s időnként még nehezebb létezni benne. Jó lenne, ha értene, ha elfogadna olyannak, amilyen vagyok. Vajon meglátja ő is bennem, amit mások? Nem tudom, de ha nem, úgy is jó.
Hogy mondhatnám el neki, hogy utat kell engedjen a szeretetnek, rá kell jönnie semmit nem ér az, hogy önmagát mérgezi haraggal, meg nem bocsátással. Hazug gondolatokkal csapjuk be önmagunkat, mert azt hisszük, ez kiút számunkra. Aki ellenünk tesz, ér annyit, hogy magunkat tegyük tönkre? A megkeményedett szív kérge vajon mi által válik újra lággyá? Hisz a belsejében ott lapulnak a ki nem mondott érzések, elfelejtett mozdulatok, amik szabaddá teszik az embert.
Csipp, csepp... Hallgatom a járdán szétterülő esőcseppeket... A magasból hullnak alá, hogy aztán látszólag semmivé legyenek. Kicsiny esőcseppek, amik életet adnak a kora tavaszi földnek, a benne megbújó magvaknak, a sápadt, zöld fűnek...
Csipp-csepp... Cikáznak a gondolataim, eszembe jutnak a gyerekek, alvó szelíd arcukra gondolok... Ilyenkor nem mérgezi őket ez a torz világ. Mennyi mindent másképp csinálnék így utólag, hogy nekik jobb legyen. Bonyolult lélek a gyermek, mennyi mindenre megtanít bennünket. A mi tükreink ők, hangos-hangtalan tükreink.
Csipp, csepp... Búcsúzik a hajnal, már látni a kinti világot. Megnyugtatólag hat rám a reggel szürkés, borongós, ajtón beszűrődő fénye. Mindennek a szeretet az alfája és omegája, úgy tűnik még a gondolatainknak is. Az ember nem adhat ennél többet, a szeretet az, ami minden felülír. Aminek energiája körbeszövi a világmindenséget. Valahol itt tartok az elmélkedésben, mikor Zé magához húz és két kézzel átölel. Szerencsés vagyok, hogy itt van velem. Ő ébredezik, én álomba merülök... Régóta kerestük egymást, senki nem is sejti, milyen rég.
