Ma a városba menet egymásután három kamion terítette be sáros, latyakos hóval a szélvédőnket. Csodáltam Zét, meg se rezdült, pedig hosszú másodpercekre eltűnt előlünk az út. Én bizony jobbra-balra kapkodtam volna a fejem.
Alig volt forgalom, mégis kifogtunk egy pár perces dugót, Kamilla aggódva hívott minket:
- Mikor értek ide?
- Majd megcsörgetlek, mert valamiféle dugó alakult ki előttünk.
- Ha a dugót is beleszámítjátok, akkor hány perc alatt értek ide?
- Kicsim, nem tudom...
- Hogy, hogy nem tudod?!
Ugye-ugye, mit ér az ember, ha vidéki... Jót derültem a szavain, miközben aggódtam a legkisebbért, edzésen volt, így el sem értem telefonon. Reménykedtem, hogy elér valamilyen buszt, mielőtt leáll az összes. Később kiderült előbb hazaért, mint mi.
Most hétfőig nem szeretnék kimozdulni itthonról. A nagy fiamnak is csak résnyire fogom kinyitni az ajtót hajnalban. Aztán vagy befér azon a résen vagy nem...