Tény, hogy sokat változtam az utóbbi időben. Talán még helyesebb lenne úgy fogalmazni, sokkal inkább vagyok önmagam, mint eddig bármikor.
Úgy tűnik az életnek vannak szakaszai, amikor jóval többet változunk, mint a köztes időkben. Kívülről, belülről egyaránt. Én legalábbis így vagyok ezzel. Az ember ilyenkor törekszik arra, hogy a helyes utat válassza és semmiképp ne visszafelé haladjon.
Ahogy mondani szokták, a külső tükrözi a belsőt. Egy időre - többek között Zé kedvéért - még a hajszínem is más lett. A szolidan barna hajammal azonban öregnek és unalmasnak láttam magam a tükörben,
még a természetes ősszel is jobban ki lett volna békülve, olykor sírni tudtam volna a látványtól. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen kis dolgok ennyit jelenthetnek. Hiányzott a vörös hajszín, s vele együtt az a kis szeleburdiság, ami mindig is bennem volt. Mert annyira szerettem volna jobb lenni, le akartam vetkőzni mindent, ami a régebbi énemhez tartozott. Zé miatt, magam miatt. Egy valamibe nem gondoltam bele. Ha elfojtok valamit, ami az igazi énemhez tartozik, sosem tudok kiteljesedni igazán. Nekem kell az a bohém vadság, hogy mindig mosolygós és kedves legyek, amilyennek sokan szeretnek. Így tudok tiszta szívvel, őszintén fordulni mások felé.
Fel kell kicsit ráznom magam... A vörös hajszín már adott.
