Rögtön itt a karácsony. Számolgatom a napokat, hátha így húzhatnám az időt.
Úgy terveztük, együtt leszünk szenteste és másnap. A gyerekek apja két éve iszonyatos balhét csapott a huszonnegyedike miatt, mert úgy tartja, neki az jár (ha papíron nem is, de érdemben igen). Én meg úgy tartom, hogy nem. Talán önzőség ez, de úgy vagyok vele, a gyerekek velem vannak egész évben, én gondoskodom róluk, minden teher az én vállamat nyomja, most már az ex hitelével együtt. Idén is előadta óhaját az ünnepeket illetően. Először nagyon kiakadtam, fel sem vettem a telefont, mikor hívott. Aztán megbeszéltük Zével, hagyjam. Ne idegeskedjek, nem ér annyit az egész.
Szóval a karácsonyunk idén úgy fog kinézni, hogy huszonnegyedikén a gyerekek az apjukkal töltik az estét, mi meghívjuk Zé anyukáját, ne legyen egyedül. Huszonötödikén egy gyors ebéd, amikor mindannyian körbe üljük az asztalt, s újra szétszéled a család. Gyakorlatilag egy fél napot leszünk együtt. Kevés, nagyon kevés... Leülni, beszélgetni, egymásra figyelni nem lesz időnk. Bánt. Nem kicsit. Szeretnék egy kicsit többet, kicsit nyugodtabban.
A pénz hiánya már pár éve nem foglalkoztat. Bár mindenfelé olvasom, az emberek sok esetben épp emiatt fordítanak hátat az ünnep hangulatának. Pedig mennyire nem erről kellene szóljon ez a pár nap. Anyukám mesélte minap, kicsi gyermekként a nagypapával készítettek közösen játékot, hogy a fa alá tehessék. Együtt volt a család, csak egymással törődtek azokban a napokban. Ma miért nem lehet így? Hová rohanunk? Miért akarjuk egy-két, jó esetben szívhez szóló ajándékkal letudni a szeretetünket?
Nem jó ez így...
