Tegnap este a nagyobbik kisfiam bejött a szobámba.
- Anya, légy szíves beszélj a vele, mert nem lehet kibírni.
- Tudom...
- De próbáltál már beszélni vele?
- Próbáltam, de üvölteni kezd, megsértődik és beviharzik dúlva-fúlva a szobájukba.
- Hát épp ez az, hogy mindenért üvölt mindenkivel. Már utálok hazajönni is.
- Szerinted Zével, miért délután járunk mostanában vásárolni?
- ???
- Mert így elkerüljük a vele való konfliktust... A kicsik is panaszkodnak. De nem lehet vele beszélni...
Ma miután hallottam, hogy beszél a barátjával (is) telefonon, próbáltam pár szóval jelezni a nagylányomnak, hogy ez így nem helyes. Másokkal szemben sem helyes. Közbevágott.
- Azért téged is elviseltek már párszor... - hadarta fennhangon miközben magára csukta a szoba ajtaját. Senki nem érti ezt az iszonyatosan merev, szinte görcsös gondolkodásmódot, amit Rachel az utóbbi hónapok során magáévá tett. Először azt hittem, csak velünk ilyen. De nem. Tanácstalan vagyok... Nem tudom, hogy ülhetnénk le vele beszélni, hogy érezze nem ellene, hanem mellette állunk. Mert szerinte mindent, amit teszünk, az rossz, az ellene van, s ő jobban tudja.
