Sokat gondolkodtam mostanában azon, hogy írhatnék sokkal komoly dolgokról is. Például politikáról, avagy kultúráról. Esetleg a most annyira divatos spirituális, vagy lélektani dolgokról. Megoszthatnám a könyvek tartalmát, amiket olvasok. Írhatnék zenékről, amiket hallgatok. Moziról, színházról... Tulajdonképp tűnhetnék nagyon okosnak és műveltnek is, ami nem vagyok.
Mégis legtöbbször miért éppen kis semmiségeknek tűnő dolgokról írok? Talán mert egyszer ezek a személyes, apró történések lesznek azok, amik mosolyt fakasztanak a lelkemben. Vagy egyszerűen csak elgondolkodtatnak... Dolgok, amik miatt embernek érzem magam. Nőnek. Anyának. Társnak. Barátnak. Olykor gyermeknek is.
A könyveket levehetem majd a polcról, a kedvenc zenéimet is meghallgathatom bármikor, leülhetek egy-egy film elé. De az emlékeimért nem nyúlhatok sehová... Így is mennyi minden homályba veszett, mert az életem azon részében éltem meg azokat a dolgokat, amikor úgy éreztem, fáj minden... Pedig akkor is történt jó velem. Apró dolgok, mások számára tán érdektelenek. Mégis sajnálom, hogy nincsenek már velem... Csak egy-egy megfoghatatlan érzés, hangfoszlány... képek töredéke. Ennyi.
