... hogy ötven felett béke és nyugalom vár rám? Újra rajzolni és festeni, olvasni rengeteget, szöszmötölni a kertben.
Bár hosszú éjjelek és nappalok, örökkévalóságnak tűnő percek követik egymást, mégis úgy tűnik, mintha elrohanna mellettem az idő. Hallgatom őket, hogy betegek, hogy mindenhol fáj, hogy nem jó most semmi, oldjam meg. S minden héten van egy-egy ismerős, aki elmegy. Most kellene egy csomó plusz energia, ehelyett fáradtnak érzem magam, nagyon fáradtnak.
Jó most a tavasz. Az sem érdekel, hogy ilyen hideg és felhős, szívom magamban a színeket, illatokat, mosolyt csal arcomra a reggeli madárcsiripelés. Elfeküdnék a virágzó domboldalban a mezőn, bámulva az égen sétáló felhőket nem törődve semmivel.
Hányszor gondolok ilyesmire nap mint nap, illúziókban ringatom magam, miközben halkan nevetgélek a saját kínomon, leguggolni sem bírok jó ideje, nemhogy elfeküdni a mezőn.
A covidból meg elegem van, hihetetlenül elegem, az oltásból még inkább. Nem, nem oltatom magam, kövezzen érte bárki is, még mindig nyögöm a postcovidot, jelenleg egy esetleges oltás akár végzetes is lehet.