Novemberi szürke nyavalygós

Talán a mi városunk az egyetlen, ahová a nemrégiben felújított sportcsarnok mellé egy másik, szebb és jóval nagyobb épül, persze a környező fákat nem kímélve, kiirtva mindent vált Mordor földjévé a környék, csak úgy, mint a várost a Balatonnal összekötő 67-es út. A pár éve felújított buszpályaudvar is bontásra került. Bár eddig is egymás mellett volt a vasútállomás, a helyi és a helyközi buszpályaudvar, most majd két utóbbi egymás hegyén, hátán lesz mélyített parkolóban, azon a helyen, ahol egy kisebb vihar után is kerékagyig gázolnak az autók a hosszú évek óta kivitelezhetetlennek tűnő vízelvezetés miatt.
Sártenger lepi a várost a felújítások és átépítések miatt. Szeretem? Valóban ezt suttogják a virágok és a fák, mint Auguszt Bárió dalában? Nem, ők is szenvednek, ha egyáltalán túlélik.

A köd, meg a napsugarak

Gyönyörű volt a reggeli táj. Az árnyékos völgyekben sűrű fehér pára ült, palástja beborította a környező dombokat, amin keresztül a nap sugarai próbáltak utat törni maguknak, néhol aranyszínűvé varázsolva az őszi tájat.
Tegnap egy munkahelyi képzésen vettem részt. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy mennyire kezdem szeretni  a "szakmát", szeretem, hogy segíthetek, még olyan embereken is, akiket a társadalom nagy része elítél, csak függőként tekint rájuk. Egy másik részüket most kreálják ellenségképként az emberekben. Eszembe jutott a reggeli köd és a rajta áthatoló napsugarak. Nagyszerű hasonlat. Talán más is érti, erről szól a munkánk.

Kicsit megkésve...

... de annál nagyobb szeretettel rájuk gondolva.

(az ő kérésére újra)

Vízért indultunk

Forrásvízért mentünk, rácsodálkoztam a tájra, az út egyik oldalán még zöldbe hajlottak a lombok, a másikon már barnásra festette a leveleket az ősz. A pára megült a tó mögötti bozótosban, meseszerűvé varázsolva a túlpartot. Zé megállt az erdő szélén egy kis ösvénynél, mondta megvár, csak menjek kedvemre. Kissé vonakodva indultam neki, mi különlegeset fedezhetnék fel a fákon túl a korai estében?
Még a lélegzetem is elakadt, mikor átsétáltam a bokrok alakította boltív alatt. Mintha egy másik világba cseppentem volna, körülölelt az ősz a minden szépségével, harsány, rikító színkavalkádjával, a makkok apró koppanásai ütemek adtak az épp csak neszt keltő, lágy esti szellő zenéjéhez.
Órákig tudtam volna még ott állni, s szívni magamba ezt a csodát.

Szeretném, ha Zé is látná.

Vasárnap délután

Egyre többet ülök ki a teraszra, mintha zsebre akarnám tenni a jó időt, ha majd jön a rossz, elővehessem, s még elüldögélhessek kinn egy kicsinykét.

Annyira élvezem a langyos, gyönge szellőt, ahogy átfúj az arcomon, közben hallgatom a vadszőlő fényes leveleinek zizegését, figyelem a macskák lusta, dorombolós nyújtózását... felém kúszik a frissen mosott ruhák virágos illata... egy pók szövi hálóját az ablak alatt a díszcsalán árnyékában, miközben odafenn egy repülőgép páracsíkja hasítja ketté a végtelen kékséget. Pár percben megannyi apró kis csoda, amiért hálás vagyok.

Erdős sétálós

Hihetetlen, hogy az erdőkben mennyire jelen van már az ősz, a semmivel össze nem téveszthető avar fanyar, fáradt illata, a lassan aláhulló, pókok hálójában rekedő levelek tánca a susogó fák lombjai alatt... Csend és nyugalom mindenütt.
Zével beszélgettünk egy padon ülve, egyszer csak felnézett valahová a magasba:
- Hallod, a susogást? Azt suttogják hálásak a hűvösért, amit a szél hoz magával... Fellélegezhettek végre. Te is hallod?

Az ősz illata

Emlékszem, mikor egy késő augusztusi reggelen megéreztem az ősz illatát, szinte belesajdult a szívem. Akkor tudatosult bennem igazán, micsoda iramban repült tova a nyár, a terheink elvettek teret és időt, alig jutottak percek és órák az egymással való törődésre, az egymásra figyelésre, mert szinte minden pillanatunknak ura volt a létért való küzdelem, amiről úgy éreztük időnként felemészt minket.
Nézem a kicsiny kertünket, már csak a paradicsom piroslik, egy kevéske petrezselyem zöldül az ágyás szegélye mentén. Zizeg a száraz fű a talpunk alatt, kókadtan lógnak az aranyeső sápadt levelei a kerítés mentén. Megfakultak a nyáron szedett, csokorba kötött virágok is. Csak az északi falra felfutó vadszőlő virít zölden, egyre magasabbra és magasabbra törve keres támaszt magának.
Esőért kiált a természet. Én is esőért kiáltok Uram! Esőért, ami megöntözi a lelkünket, hogy ne fogyjon el a remény. Nem, nem vagyok megkeseredett. Inkább csak szomorú vagyok, és olykor elbizonytalanodom. Mert szeretnék lépni, de nem tudok. Mert nem engedik, hogy lépjek. Ott van előttem az út, amit végig kell járnom. Már annyiszor megálltam, megpihentem, letértem és annyi akadályon túljutottam. Talán most értem abba a korba, hogy úgy érzem, már nem akarok állni, kitérőket tenni, menni szeretnék tovább és tovább. Csak még arra nem találom a választ, hogyan és miképp.