Emlékképek

A régi, megfakult fotók nem adják vissza a törteli, nagyszülői ház falainak különös rózsaszínjét,
 az ablakok mély zöldjét,
a téglajárda kopott vörösét,
az udvarban virágzó kert bujaságát,
a napsugaras kerítés színeit,
a mezőbe nyúló őszirózsaföld életteli sziporkáját,
marhacsorda sem legel a távoli gémeskút mellett,
s nem vibrál délibáb a legelő felett,
de talán egy kicsit más számára is látható, érezhető, miért szerettem ott annyira...

Ha nagyon tiszta volt az idő, még a Mátra csúcsát is lehetett látni a fák mögött. (utolsó kép)

Múltat idéző csókok

Mogyorócsók. Gyermekkorom talán legkedvesebb csemegéje volt. A nagyszüleim a falu apró vegyesboltjában vásárolták, a városban nem is hallottak róla. Nagymamám hetekig próbálta rejteni előlünk, hogy a "nejlonban" megpuhuljon. Hosszú évekig kerestem szerte az országban az üzletek polcain, vásárok asztalain, mígnem tavaly rábukkantam a Fő utcai mézes boltban. Valahol az Alföldön gyártják egy kis faluban, talán nem messzire a nagyszüleim falujától.
Az első szemnél muszáj, ha csak egy pillanatra is lehunyni a szemem. Ilyenkor mindig elkap egy különleges érzés, mintha visszarepülnék a múltba, a nagyszüleim házába, a hűvös gang mennyezetről alácsüngő aszparáguszai közé. Ujjaimat végighúzom az ablakra fagyott jégvirágokon, bámulom a téli hideget a sarokba állított karácsonyfa mellől, miközben a kicsiny konyha tűzhelyének pattogó tüze hívogat a csipkefüggönyös ajtó mögül. A többiek mind benn ülnek, beszélgetnek, sustorognak, én mégis ott szeretek lenni. A gangon. Mintha az a hely valami varázserővel bírna. Pedig csak köztes tér a kinti és a benti világ között. Ott mindkét helyen jelen lehetek. Vagy éppen sehol sem.