Írtam. Közben lefagyott a számítógép. Kicsit bosszús vagyok. De csak percekig fortyog bennem a düh. Talán majd egyszer újra leírom...
Hallgatom, ahogy Zé köhög, miközben már nyúlok a fájdalomcsillapítóért, mert újra érzem a bölcsességfogamból sugárzó fájdalmat. Szép esténk lesz. Nem is értem, honnan törnek rám mindenféle pajzán gondolatok? Zé állítólag holnap megy orvoshoz. Nekem fogászatra kéne. Nyáron tömték a fogam, eddig bírta. Eszembe jut az ex, mikor azt mondta, könnyű nekem, mert itthon ültem a gyerekekkel évekig, miközben ő vért izzadva dolgozott. Hát így ne kelljen sokáig ülnöd... Hogy utána éveken át azon dolgozz, hogy kapard össze magad, mert a gyerekek kiszívtak belőled mindent. Testileg-lelkileg. Több évbe telt, mire feltudtam mutatni egy normális vérképet. Rettegtem, hogy negyvenévesen majd kipakolnak. Szerencsére nem az orvosnak lett igaza. Hónapokon át sírni tudtam volna, mikor belenéztem a tükörbe, olyan torznak éreztem magam, csúnyának. Képtelen voltam elhinni, hogy van olyan férfi, akinek a szemében szép lehetek. Évek teltek el, mire azt mertem mondani valakinek: kapcsold fel a villanyt... Nem tudtam mire vélni, mikor egy másik átölelt a zuhany alatt és azt mondta: minek rejted el magad, hisz így természetesen is szép vagy. Nem tudom, miért. Tényleg nem. Még akkor is kisminkelem magam, ha vásárolni megyek. Szabadidőruhában elugrani kenyérért? Ugyan! Felejtsd el! Mert a molett nőknek ezerszer jobban kell adni magukra, hogy elfogadják őket. Vagy mégsem? Eszembe jutott a pasi az önkormányzaton, milyen készségesen intézett mindent, de mikor szólt hozzám, sosem a szemembe nézett. Lejjebb. Meg az a másik, aki röviden és tömören csak annyit mondott: kellesz nekem, cseppet sem érdekel, hogy ilyen vagy! Lassan tanultam meg elfogadni a testem, ami már teljesen más volt, mint rég. Talán nem kellett volna ennyi férfit közel engedni magamhoz, de hazudnék, ha azt állítanám, nem segítettek... Akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer majd jön Zé. Betoppan az életembe anélkül, hogy kérném erre. Különben is megígértem KZ-nek, hogy férjhez megyek hozzá, ha az év végéig nem talál rám senki. Azért az jó volt, mikor páran felhívtak, s mikor elmeséltem Zét, mind csalódva nyomta ki a telefont. Igenis jól esett a lelkemnek.
Szóval most itt van Zé, aki fogja a kezem, aki majd elrugdos a fogorvoshoz, mert tudja, mennyire félek. Annyi mindent elvisel tőlem. Miattam. Értem. S még szépnek is tart. Sokszor kezébe fogja a kezem és végig csókolja. Ha kijövök a fogorvostól, nem fogja. Hazasiet és ágyba dug, hogy ápolhasson. Már régebben észrevettem, élvezi, ha gondoskodhat rólam. Szeretem őt. Mindenért.
Mi van velem? Csak a fogam miatt szerettem volna sajnáltatni magam egy kicsit. Írni pár sort. Közben már hallom, hogy Zé engedi a vizet. Mennem kell.
