Boldog anyuka vagyok és büszke a lányomra, aki felvételt nyert az Arany János Tehetséggondozó Programba és így az általa hőn áhított gimnáziumba is, ami nem kis dolog. Persze, ha a többi gyerekem olvasná ezt, akkor rögtön rákérdeznének:
- Ránk nem is vagy büszke?
De igen, mindegyikőjükre az vagyok. Ahogy telik az idő, csak ámulok, hogy találnak rá a kis életükre, lesznek egyre határozottabb elképzeléseik, terveik. Jó érzés, hogy pár év alatt talpra álltunk, s rendben mennek a dolgok, amiben nagyon sokat segít Zé is a jelenlétével. Képtelen vagyok elfogadni, s mindennap azon aggódni, hogy egy idő után nem lesz tovább és teljesen ellehetetlenedik az életünk. Valami megoldás mindig kell, hogy legyen. Miattuk. Miattunk.
