Szinte szünet nélkül csörgeti a telefonom Rachel lányom, alig tudom visszahívni.
- Mi a baj?
- ANYAAA! Van Magyarországon lepra?
- Lepra? Ezt most miért kédezed?
- Nem érdekes. Csak arra válaszolj, van nálunk lepra?
- Nem, nem hiszem. Bár elvétve behurcolhatja valaki külföldről, előfordulhat.
- Jaj anya! Lehetek leprás?
- Miért lennél leprás?
- Megfogtam ma egy csöves kezét, hozzáértem. Anya, hozzáértem!
- Miért értél hozzá?
- Mert belesett a hóba, ott feküdt... Nem tudott felkelni. Muszáj volt segítenem neki. Szóval lehetek leprás?
- Nem, nem lehetsz ettől leprás... Nyugi!
- Mást elkaphatok tőle? Bőrbetegséget?
- Nem. Ne vakarózz, ne nyalogasd az ujjad! Ha vízközelben vagy, moss kezet! Ennyi.
- ANYAAA! Van egy seb az ujjamon! Így sem lehetek leprás?
- Nem, semmi szín alatt nem lehetsz leprás!
- Ez biztos, anya?
- Biztos!
Ekkor Miss Monk megnyugodva kinyomta a telefont. Én meg azon gondolkodtam, mekkora lelkierőre volt szüksége ahhoz, hogy a fóbiáit leküzdve, a kezét nyújtsa egy hajléktalannak. De megtette! Te vajon megtetted volna?
