Idén még eszébe jutott a negyedikes kisfiam tanárainak - ha kicsit késve is, hogy anyáknapi ünnepséget szervezzenek az iskolában. Nem nagyon tetszett a dolog, mert bizony én nem szeretem nézni, ahogy versmondás közben elbőgik magukat a gyerekek, mire anyukák meghatódva fújják orrukat szétmálló papírzsebkendőkbe, majd az aláfestő zenét túlharsogva, könnyeiket törölgetve rázendítenek a nagymamák is. A tanárok csak a végén következnek, örömmel nyugtázva, hogy elérték szándékukat, mindenki szíven talált manipulatív szándékuk.
Különben is a gyerekem már anyák napján megölelgetett és én szokás szerint meghatódtam. Itthon. Megy ez nekem így is. Nem kell a "kollektív tudat". Azt azért elismerem, kár lett volna kihagyni, ahogy Fixi odajött hozzám széles vigyorral az arcán:
- Anyukám, te nagyon szigorú vagy! De mégis kedves és lelkiismeretes! Te vagy a legjobb dolog az életemben!
Mit is mondhatna ilyenkor egy anya?
Ezek után meg sem kellett volna lepődnöm, mikor ma reggel megpillantottam az íróasztalomra helyezett capuccinót tejszínhabbal és eperrel, amit számomra még hajnalinak számító időpontban ő készített. Én mégis meglepődtem.