Már napok óta az járt a fejemben, hogyan menthetnénk meg Rákóczi lovas katonáit. Tudtam, hogy a professzor ez ügyben hívat magához.
- Tudja aranyom, én elbújtattam ám párat a huszárok közül!
- Professzor, az hogy lehet? Hisz maga ebben az apró szobában él, szinte ki sem mozdul...
- Tud titkot tartani? - nézett rám kérdőn a szemüvege mögül a porfesszor. Őszülő, kopaszodó fején egy pillanatra megcsillant a kintről beszűrődő fény, miközben előre hajolt. Néztem a kis öregembert, hirtelen nem értettem, miért engem tisztel meg a bizalmával. Percek telhettek el, mire meg mertem szólalni.
- Nem árulom el a titkát professzor!
Az öreg a szoba homályos, sötét sarkában lévő íróasztalhoz lépett, majd kihúzta a legalsó fiókot. Régi papírok, füzetek sorakoztak egymás felett. Mit akarhat velük? Egyet sem vett elő, egyszerűen csak felemelte őket a sarkuknál fogva. A kezével intett felém, jelezve, most ne szóljak. Közelebb léptem. Hirtelen dohos szag csapta meg az orrom. Vastag penészfoltok tarkították a fiók alját. Mozgó, lovas huszárokra emlékeztő alakzatok. Te jó ég, ezek ők! Ezek a lovas katonák! Szinte fuldokolva menekültem a szobából. A professzor a fiók aljába rejtette el a számára oly kedves katonákat. De hisz ők már sosem kelnek életre. Hogy lehet, hogy ő ezt nem látja?
Hirtelen kinyitottam a szemem, már hajnalodott. A szobánk sarkában álló íróasztalra néztem. Pont úgy néz ki, mint a professzor asztala a múzeumban. Az ablakon beszűrődött a fény, hajnalodott. Milyen jó, hogy csak álmodtam...
