A legkisebb lányom nem fogadott szót, szó szót követett, felhívta az apját, majd én, az leüvöltette a fejem mindennek elmondva engem és Zét is, hogy hallott ő már eleget a gyerekektől, miképp bánunk velük. Azóta hívogatja hol egyiket, hol másikat, adva alájuk a lovat, élvezve a helyzetet, miközben valószínűleg azon gondolkodik, hogy tud alám tenni... lehetőleg minél előbb. Most hízhat a mája, mert annyit elért, hogy Zé (eddig úgy néz ki) elköltözik, abba azonban nem gondolt bele, hogy így hiába is akarna kilépni a hitelből (amit mi fizetünk ugye helyette is), ugyanis Zé lett volna a kezes.
Igaza van a nagylányomnak, mikor azt mondja, elgondolkodhatok azon, mekkora hülye voltam, hogy egy ilyen pitiáner, bosszúállú, ostoba faszkalapnak szültem ennyi gyereket... Mert ő kilépve innen átlátja, mi is zajlik a színfalak mögött. Bár utólag, kár ezen elmélkedni, hisz változtatni nem lehet rajta.
S igen, bőgök és nagyon ki vagyok borulva. Szeretnék egyedül lenni...
