Ma felhívott a legkisebb osztályfőnöke, szeretne személyesen beszélni velünk. Mint kiderült, pénteken ezt be is írta a gyermek ellenőrzőjébe, de az "elfelejtette" megmutatni. Hurrá...
Kérdeztem tőle, mikor hazajött:
- Mi újság a suliban?
- Semmi...
- Semmi?
- Semmi.
Láttam, ahogy Zé elkerekedett szemekkel hol erre, hol arra néz, majd egyszer csak nem bírta tovább:
- Egészen biztos, hogy semmit nem akarsz mondani?
- Na jó... Tudom, hogy felhívott benneteket Sanyi bácsi.
Leültettük, próbáltuk megbeszélni, már épp a nagyjelenetnél tartottunk, a gyermek a kezét szemeire szorítva, zokogva omlott a kanapéra, egyszerűen képtelen volt felfogni, milyen értetlenek is vagyunk, s akkor Zé csak annyit mondott:
- Elég volt!
A legkisebb pedig morcosan felállt, leült tanulni, megmutatta a házi feladatokat, majd összepakolt, utána bocsánatot kérve, átölelve megpróbálkozott kicsikarni belőlem egy tíz percig tartó internetezést, nekem pedig majd' a szívem szakadt meg, mikor azt feleltem:
- NEM!
Hát nagyon nehéz következetesnek lenni, hja... Mi lesz még itt?
