Egész héten a családsegítő központ folyosóján üldögéltem és a telefonvonalakat kapcsolgattam ide,oda. Nem igazán kötötte le figyelmemet a munka, az odajárók személye annál inkább. Néha elcsodálkoztam egy-egy ember leírhatatlan egyszerűségén.
- A komáromit keresem, az annát, majd az anna megmonnya, az meg... Tuggya azt, az annát keresem, ő biztosan megmonnya nekünk és segít... majd ő megmonnya.
Próbáltam elmagyarázni, hogy várnia kell, foglaljon helyet addig, mert "az annát" nem érem el telefonon, de ő csak mondta, mondta csak úgy magának is. Miután leült, sem hagyta abba. Tekintetem megakadt az egyszerű fekete ruháján megpihenő vaskos ujjain, szerető, mégis otrombának tűnő mozdulatain, ahogy a leánykája felé nyúlt, néztem a fénytelen, semmibe meredő, üres szempárt, ami teljesen élettelennek tűnt. Annyira, de annyira sajnáltam ezt az asszonyt, aki épp most Annától várta a megváltó segítséget.
