Reggel jött a segítségkérő e-mail, amiben kérték járjunk közbe egy kórházba került várandós kismamáért. Néztem a házaspár eredeti levelét, este íródott, potyogtam a könnyeim, miközben imádkoztam, éreztem, hogy késő, hamarabb kellett volna azt a mailt olvasni és tovább küldeni, jóval hamarabb... Dühösnek éreztem magam, aztán arra gondoltam, hogy talán valamiért így kellett történnie, de még mindig marja a gyomrom, a lelkem. Mert akaratlan felbugyognak az emlékek a múltból, milyen a "meg nem született", soha a karjainkban nem tartott gyermekünket eltemetni a lelkünkben.
