- Te azért elég vad életet éltél anya! - fordult felém az egyik lányom.
- Mire gondolsz?
- Hát, miután elváltatok.
- Menekültem... a múltam elől, magam elől. Eléggé vad életet éltem abban az időben, igazad van - ismételtem a szavait, miközben azon gondolkodtam, mégis van, aki számára sokkal tetszetősebb volt az az erkölcstelen, mocskos életem, mint mostani. Ítélnek, ferde pislantásokkal méricskélnek. Anélkül, hogy bármit is tudnának rólam. Hisz kinek beszélhettem volna arról, hogy ragadott magával egy láthatatlan kötelék, ami lehúzott a mélybe, s mikor küzdeni próbáltam, egyre inkább éreztem a szorítását. Látszólag megadva magam vártam, hogy leérjek a mélybe, ahol már nem feszít a kötél, s kimeneküljek a fogságból. Vajon aki a felszínre jut, akar-e újra lezuhanni, végig sétálni a pokol tornácán? Nem, ezt senki nem látta, s nem is kell, hogy lássa. Nem kiálthattam világgá, ami történt. Egyszerűen csak egy utolsót sóhajtva hátradőltem a karosszékben. Vége, életben maradtam. De vajon miért vonzza az emberek egy részét jobban az élet szennye, mint a tisztaság? Miért gondolják azt, hogy valami nagy baj van veled, mert tisztán akarod élni az életed?
- Te azért elég vad életet éltél anya! - ismétlem magamban a lányom szavait. Elég vad életet éltem ahhoz, hogy ne akarjak úgy élni soha többé, válaszolok immár csak magamnak.
