Valamikor később.
- Zé, mesélsz nekem?
- Szívem, nagyon fáradt vagyok.
- Ha azt kérem, hogy ez legyen a karácsonyi ajándékom, akkor se?
- Holnap is karácsony lesz még, majd akkor mesélek. Inkább még simogasd tovább a fejem, tizenhét percig!
- Tizenhét percig? Miért épp tizenhét percig? Az nagyon sok... Nem szeretném még tizenhét percig simogatni a fejed!
- Elég lesz négy perc is, addigra elalszom...
- Szomorú vagy Zé?
- Miért lennék? Nem vagyok szomorú. Csak nagyon elfáradtam ma.
- Érzem rajtad. Azt is tudom, miért vagy az.
- Ne törődj vele! Képzeld, ma is mi történt! Ott ülök hátul, pár kisebb gyerek játszadozott az udvaron. Egyszer csak látom, hogy egy öt éves körüli, tündéri kislány elesik. Gyorsan felálltam, kiléptem a kazánházból. - Nincs ám semmi baj, kiáltottam oda neki. Mire ő felpattant, odaszaladt hozzám és szorosan átölelte a lábam. Fáj? - kérdeztem tőle. Már nem fáj, mondta ő. Biztos? Biztos nem. Kérsz egy rágót? - kacsintottam rá. Aha, nézett rám mosolygó szemekkel. Öt perc sem telt el, újra odaszaladt hozzám: Zé bácsi, leesik a cipőm! - Hát húzd fel gyorsan! - De Zé bácsi, én nem tudok cipőt kötni! Bekötöttem neki. És tudod, ahogy mondta: NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM ZÉ BÁCSI! Azt hittem, megzabálom, olyan édes volt. Megsúgta, hogy ő a fogó, de nem tud senkit elkapni, mert még kicsi. Kitaláltam valamit. Gyere ide Barnus! - kiáltottam. Barnus odafutott, mire a kicsi lány elkapta: Megfogtalak! Barnus csak nézett rám kikerekedett szemekkel, hogy hát ez nem ér. Mire kitalálták, hogy legyek én a fogó. Látod, ők ilyenek hozzám. Befogadtak maguk közé.
- És a felnőttek? Ki ment ki hozzád?
- Senki. Talán azt sem tudták, hogy ott vagyok.
- Zé, én ezt nem értem. Hisz láttak. Karácsony van! Senki nem hívott be? Senki nem vitt neked semmit?
- Ne törődj vele! Az a lényeg, hogy a gyerekek ilyenek... Ők odajönnek, átölelnek, nem számít nekik, ha koszos és büdös vagyok. S adhattam nekik rágógumit. Ez az, ami számít. A többi nem érdekes.
Zé észre sem vette, hogy megkaptam a mesém.