- Nagyon vigyáz rád.
- Nagyon. Mindent megtesz, hogy jó legyen nekem.
- Az jó?
- Nem is tudom... Tudod, néha arra vágyom, hogy törődjön a lelkemmel, de ő ezt nem igazán érti. Inkább kiszolgál. Maximálisan kiszolgál.
- Jó, hogy kiszolgál?
- Nem jó... Azt hiszem, nem jó.
- Dehogynem jó. Mindenkinek jó, ha kiszolgálják. Ez tetszik nekünk. Kényelmes.
- Jó, ebben igazad van. De akkor sem jó. Néha nem jól érzem magam emiatt.
- Miért nem? Tudod, miért nem? Mert kiszolgáltatottakká válunk és emiatt elesettnek érezzük magunkat.
Úgy érezzük egy idő után, már nem vagyunk képesek önállóan cselekedni. Szükségünk van a másikra. Hozzászokunk a kiszolgáláshoz.
- Igen, ebben igazad lehet... De azért teszi, mert szeret engem. Nagyon szeretjük egymást. Nem azért teszi, hogy ártson ezzel.
- Értelek én. De a tudatalatti cél, hogy függj tőle... Így mindig az övé maradhatsz.
- Emlékszem, mikor megismertem, azt mondta: én vagyok az ő madara, akit bezár egy kalitkába. Soha nem enged el.
- Berepültél?
- Nem. Azt mondtam, elpusztulnék... Szükségem van a szabadságra, bármennyire is szeret.
- Szerinted elengedett?
- El. Megértette, amire kértem.
- Meg? Nem függsz tőle?
- De, igen... Függök tőle. Függünk egymástól.
- Most repülsz, de nem szabadon. Egy nagyobb kalitkát kaptál... De nem vagy szabad.
- Ez még sosem jutott még eszembe. Ááá, nincs igazad... nem lehet igazad.
- Biztos, hogy nincs igazam? Akkor miért függsz tőle ennyire?
- Mert a kalitkájában vagyok...
- Nem akarsz kirepülni onnan. Hisz észre sem vetted eddig, hogy ott vagy.
- Igazad van. Félelmetes, mennyire ragaszkodunk egymáshoz.
- Miért nem engeditek el egymást egy kicsit?
- Azt hiszem, tudom erre a választ. Bár talán nem ezt várod. Túl hosszú ideje vártunk egymásra... Hosszabb ideje, mint el tudnád képzelni.
