Zé reggel elszaladt kenyeret venni, az ajtóból szólt vissza, hogy fel ne keljek, amíg haza nem ér. Mivel hajnalban fenn voltam, így két percbe se telt, hogy visszaaludjak.
Valamivel később éreztem, ahogy gyengéden végig cirógatja a hátam, a nyakamtól haladva egyre lejjebb és lejjebb, lassan és kényelmesen, időt hagyva minden érintésnek... Már éppen nyújtózkodni készültem, magam mögött hagyva az álmaimat, amikor rémülten felriadtam, hogy ez nem lehet Zé, hisz itthon sincs, ráadásul ez a selymesen simogató "perverzitás" még dorombol is... Komolyan, egy vicc.
Mert két napja behordják. Mindig. Éjjelre is. S ennyire szemtelen.
