Ma rá kellett jönnöm a városban, hogy gyakorlatilag jártányi erőm sincs. Szédelegtem Zé karjába kapaszkodva, időnként kivert a hideg veríték, máskor csak a száraz forróságot éreztem a bőrömön. Levegőért kapkodtam öt-tíz méterenként, miközben magamban rimánkodtam, csak most ne jöjjön rám az a a fojtogató, az emberből mindent kipréselő köhögés, ami otthon is.
Nem is tudom testileg vagy lelkileg visel meg jobban ez a fránya kór. Még Zé érintése is fizikai fájdalmat okoz, legszívesebben elbújnék valahová, összekuporodnék, s csak sírnék és sírnék, míg meg nem gyógyulok. Annyira, de annyira gyűlölöm ezt az egész mocskos, alattomos betegséget.
De legalább megvannak a ruháink. Szépek...
