Nem érzem jól magam a lakásban. Ki kellene menni a kertbe, úgyis annyi munka van, s legalább friss levegőn lennék. Különben is, ha nem megyek ki, akkor minden marad úgy, ahogy eddig. A kutyakaki hegyek, Zé télen felhalmozott szemétgyűjteménye, a régi bejárati ajtó a falnak támasztva a páfrányhajtásokon. Még a kis ágyásunk sincs felásva. Utálok még kinézni is az ablakon, sosem volt ilyen a kertünk. Ha kimegyek, akkor rend lesz, elvonszolok én minden nem odavalót, de este megkapom a magamét, miért csináltam egyedül, ez nem nőnek való munka. Hetek óta mondom... A válasz mindig ugyanaz: nincs rá idő. Kérdem én, mi a
franc nyavalyáért csodáért vágyunk mi vidéki életre, mikor még ezzel a maroknyi udvarral sem bírunk el?
Inkább kimegyek...
